és akkor rájöttem

hogy ha már egy komplett zokogós, összeomlós tripben vagyok, fel-alá járkálva a lakásban, hogy fogalmam sincs, mi bajom, de már annyira brutál rossz, hogy belepusztulok, és legszívesebben lemarnám a bőröm a diszkomforttól és nemtudommitől,

akkor se az estét nem kell megvárni, hogy elmúljon a tűző nap és tömeg,

se azt, hogy legyen végre lezáróm (aminél mellesleg beállt a nyomorult döntési paralízis, pedig megvan az a 3 befutó 5let),

hanem el kell indulni a bringámon bele a világba és tádááámmm - újra rendben leszek.

lábjegyzetek:

... arra nem jöttem rá, hogy a mozgás és-vagy a kaland volt-e, ami hatott.

... és amúgy én a városban nem bringázom, mert félek, ügyetlen is vagyok így évtizedes kihagyások után, meg nem is ismerem a kreszt. 

... se tűző napon, mert folyton leégek, mert elfelejtem időben újrakenni magam, se emberek közt, mert rossz a hirtelen helyzetfelismerő képességem. 

... nomeg - és ez a legfontosabb: nem mozgok, mert minden, ami testmozgás, olyan elszánást és tervezettséget (és úgy általában többlépéses mentális befektetést) igényel, ami bennem nincs meg.

kivéve ez most - mert csak letöröltem a könnyeimet, átöltöztem, lekentem magam naptejjel, megfogtam a biciklimet és rácsorogtam egy bringaútra a szomszéd sarkon. aztán kicsit elnéztem még erre meg arra is, és hopp, már (nekem) messze is voltam.

... meg mikor már nyakig benne voltam, véletlen sorra megpusholtam egy csomó határomat, óriási sikerelményekkel.

viszont: pont a visszainduláskor írt egy babás barátnőm is, hogy spontán tal? és szépen odaértem, és az is nagyon feltöltős volt - szóval lehet, ezzel együtt hatott igazából, tulajdonképp nem tudom. de ... de már addigra oké voltam, szóval szerintem nem.

de hogy megeszem a kalapom, hogy lehet, ez (is), ami kell a nemmegpusztulásomhoz!