zárójeles tldr

tudom-tudom, a költözős cucc a fő fókusz, de...

még olyanok vannak, hogy nekem nagyon, de nagyon arra lenne szükségem, hogy érvényesítve legyen, ahogy érzem magam.

hiába akarná keresztülnyomni rajtam a pszi hogy a jó tulajdonságaimat, erőssegeimet (is) tegyük fókuszba, a pozitív jövőképet, lehetőségeket, nem a negatív régieket és félelmeket hangsúlyozni (meg még stbstb),

ha egyrészt én (szerintem abszolút validan) több párhuzamosan futó, egyenként is tényező, de nyilván össze is fonódó gyászfolyamatban vagyok aktuálisan, amik ráadásul elhúzódnak,

másrészt a legnagyobb hiányom és szükségletem ennek a ténynek, és az ezzel járó történeseknek-érzéseknek a validálása.

(és igen, ezt meg fogom mondani neki.)

ennek, az adhd-nak és a körülményeknek a figyelembevételével szerintem tök érthető minden is, tulajdonképpen. 

akkor is, ha végtelen frusztráló szokott lenni.

(és még csak nem is mondanám patológiásnak.)

ésss nagyon, de nagyon elegem van, hogy még mindig az a kiindulópontunk, hogy mindenféle olyan dolog is patologia nálam, ami amúgy másnál nem, meg gyászfolyamatban nem, meg pl adhd-soknál sem ... sőt, bántalmazó helyzetbe ragadva sem feltétlen, de mindegy (én úgy tudom, nem igaz, hogy csak személyisegzavarosok ragadhatnak ilyenbe)... de nálam, ó nálam tuti a régi diagom csinálja.

igen, én is ugyanezt csináltam magammal mostanáig kb.

mostanra nagyon úgy tűnik, annyi, de annyi mindent félreértettem és félremagyaráztam...  ami pont hogy kontraproduktív volt.

mindamellett nem megy az életem normálisan, node hány, de hány embernek nem megy még, vagy csak látszólag megy ... az enyém nem illik a képbe, és én sem címkézem normálisnak, megnézek és megmutatok olyat, amit mások, desokan nem, ... 

(egy közeli ismerősöm élete oly normálisnak volt mutatva és címkézve, míg egyszercsak  elhagyta a férjét, összejött egy külföldi randomcsávóval, akivel mind2en törik a közös nyelvet és két hónap után teherbe esett, és most, utólag már azt mondja, most úgy látja, semmi se volt oké a házasságával...

na, most akkor ő mégis ugye jobbnak számit, mint én, mert mindezt munka mellett, ill mert nem mesélgette, mivel fel sem ismerte, mi zajlik, miben van, azt se feltétlen, hogy egyáltalan valami zajlik... és semennyire se dolgozódott az ki... én meg, aki menet közben próbáltam látni-megfejteni-megharcolni, én sokkal problémásabb esetnek számitok mégis...)

((és túlgondolok (adhd?), és magamat hibáztatom (mint ahogy mások is, mármint hogy engem - és sokx ha ez nekem nem oké, az minimum felelősséghárításnak tűnik .. nagyon nehéz ellentmondani pl szakember véleménynek, mindegy, mit tudok, nagyon nehéz kilátni abbol, ha a környezet szerint te vagy helikopter olyanban is, amiben nem, vagy nem úgy...))

ill hát nagyon, de nagyon megsérültem a nem megfelelő közegekben, a fel nem ismert adhd-s működéseimmel is, védtelen voltam és eszköztelen,

és az összes pszimmel meg bántalmazó viselkedésű életem-szereplőivel karöltve jól agyonkuszáltuk az évtizedek alatt, mi az erre adott normális reakció, mi túlzó, mi sémás, mi fakad személyiségdeficitből, mi idegrendszeri, mi változtatandó, mi valtoztatható és hogyan, mi az, ami nem, mi, amit nem is kell... most akkor egyáltalán kiböl-miből fakadnak egyes viselkedések, működések, megélések, és a megélések interpretációi...

egy óriás katyvasz-gombolyag, tele totálisan félrement dolgokkal,

ember legyen a talpán, aki ezt jól szétszálazza.

de szét kell majd. de mikor, kivel, hogyan...

most el akarom engedni a mumus-papírt, ha valami felmerül, majd ott és akkor foglalkozunk vele, de az az értelmezési keret nem kell már hozzá többet...

nagyon nehéz ám feljebb tornászni a béka s.gge alatti önbecsülésemet úgy, hogy folyton azt nyomatjuk, hogy a működésem, megéléseim nagyrészt patológia.

ez önmagában valami, amit már nem akarok ..

ki szeretném próbálni, milyen, amikor normálisnak címkézem magam, akit nem kell "kijavitani", aki hivatalosan is elfogadható emberi lény,

és akinek nem kell örökké azon küzdeni, hogy ne vonják kétségbe csípőből az ő megéléseit bármiről is legyen szó, mert hát papíros... (és aki nem gondolja ugyanezt magáról.)

ez persze az adhd-s dolog miatt lehetetlennek hangzik, de az meg olyan, mint a lábatlanság - ugyanolyan elfogadandó ember vagyok, csak nincs lábam ... na de és senki se shamingel érte, hogy nem bírom azt a lábat odanöveszteni, se érezteti, hogy az a cél, hogy odanőjön.

illetve persze, az emberek tudatlanok, szóval de. ("próbáltál már határidőnaplót használni?" - bocs, aki érti, érti...) de ezesetben ezekkel az emberekkel van baj, és ezzel a tudattal és hivatalos állásponttal élni sokkal elviselhetőbbnek tűnik...

ill végre abba akarom hagyni az állandó öngyűlöletet, amiért nem birom odanöveszteni azt a nyomorult lábat.

elengedni a magam felé támasztott örökös lábnövesztő elvárást...

és megnézni végre, hogyan lehetséges  elboldogulni a világban lábatlanul, úgy, hogy tudom is, hogy az a baj, hogy nincs lábam, meg figyelembe is veszem.

bullshitnek hangozhat, de szerintem totál más alap.

(lehet, hogy annyira nem is erthető, vagy dacos belemagyarázasnak tűnik, node kiben ne lenne indulat egy ilyennél legalább egy picikét...)

((persze ez nem stabil nézőpont még, hullámzik, hisz pont ugyanolyan rémesek ezek a mostmár adhd-snak gondolt dolgok, mint eddig, és rohadtul akadályoznak... de ezt az irányt gondolom belőni majd.))

szóval erdekes dolgokban vagyok most mindenféle téren, .... akkor is, ha sokx nagyon sz.r.