2020. augusztus 1., szombat

unokaöcsém

most kétéves, és nagyon nagy forma.

be nem áll a szája, bár a szigorúan vett rendes szókincse kimerül az 'igen, nem, aha,  papa, pók, papagáj'-ban. 
ettől még kiválóan megérteti magát, elsztorizik mindent, és olyan kis okos, hogy woww. 
(pasigyerekének, mint kiderült, fel se tűnt, hogy ez a kisfiú még nem beszél rendesen. persze mi, felnőttek mindig egyből reagáltunk - "fordítottunk", kommentáltunk, válaszoltunk, visszakérdeztünk, így teljesen természetes volt, hogy minden halandzsát értett, meg gesztikulál, mutogat is a kis fickó rendesen, de ez akkor is vicces.)

minden férfi családtagot papának, minden nőit patának hív, 
és, kis túlzással, a reggeli cicizés után máris megjelent a szobánk ajtajában, hogy "pataaa!", hogy aztán este úgy kelljen erővel kicipelni onnan. 
mindig ott kellett lennie, ahol mi voltunk, mindig akarta ő is csinálni, amit az gyermek, de legfőképp persze az én figyelmem kellett volna nagyon, hogy a világ dolgairól alkotott összes véleményét elmesélhesse.

voltak ugyan összekoccanások a játékai felett, de azért egyemmeg, kölcsönadta őket, osztozott rendesen. (a másik is persze.)
(bevonni viszont mindig, abba, amit az ötéves szeret, hogy az se kerüljön hátrányba, az fú. megizzasztott rendesen.)

persze ha a kishugom ott van, aki a keresztanyja, megszűnök létezni,
de különben irányomba is igazi nagynéni-szerelem van, 
szóval awww, totálisan.

szeretgetve volt ő is tisztességesen, élvezte a sok kalandot meg formálódott ő is nagyon, szóval nekünk, felnőtteknek mindkét részről megérte a sok szívás és alkalmazkodás.

ajj, tényleg annyira kis édesem...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése