nagyon rossz az állandó gyötrődés, hogy most akkor a rossz emberre építek-e. mióta az eszem tudom, az volt a terv, hogy lesz egy férfi, aki elvesz és akivel családot alapítunk, egy saját, különbejáratú családot, és hogy nincs ennél fontosabb a világon, és ott a kínzó kérdés, vajon most sikerül-e végre, megérdemlem-e, szabad-e erre vágyni. és hogy vajon fognak-e újra ugyanúgy bántani. vajon én fújom-e fel. vajon mi a normális. mit várhatok másoktól. én várok-e sokat. most akkor én vagyok-e igazából az elviselhetetetlen sebzett gyerek, aki irreális elvárásokkal bombàzza a másikat.
sok-sok-sok fogalmatlanság. hogy nem tudom, sose tudom,
az összes kib. viszonyítási pontom használhatatlan vacak.
beleértve a belső iránytűmet is, mert sokszor egy háromévesé. gondolom, ezt nem tudom. sose tudok semmitse, azabaj.
de most, most, hogy normálisan, kapcsolódva beszéltünk, megint azt érzem, hogy minden rendben lesz.végülis van pszim, nem? majd ő terelget, a pasi meg szeret, és pár év múlva már csak jobb lesz, nem?
(nem tudom, de nagyon hinni szeretném, persze.)
továbbra is úgy gondolom, nem férnek bele azok a dolgok. de azt is, hogy majd dolgozik rajtuk.
dilis vagyok, tudom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése