shame on me

az univerzum szerint nem elég az alap nyomiságom, még fess tűzoltófiúk is érkeztek ide, hozzámkeveredve gazsuláltak, és miután elkottyintottam az érintettségem, bíz' kérdezgetni kezdtek.

és hát... én semmit de semmit se tudok megjegyezni ebből, tudjuk, hogy önjáróan szelektív szita a memóriám, kiesik, ami kiesik (rengeteg minden),

és rém kínos volt, hogy nemhogy a pasi csoportjàt nem tudom, de tegnap volt szoliban, mégis rávágtam a segítő kérdésre, hogy ma, fogalmam sincs, miért, aztán meg helyreigazítottam, dadogva-mentegetőzve, az egész rettenet hülyén jött ki,

ahh, éreztem, ahogy süllyedek,

borzasztóan zavarban voltam és zavart is, és elvörösödtem, és semennyire se tudtam természetes lenni, és ők is gyorsan abbahagyták a jófejkedős beszélgetősdit inkább,

pedig már tudom, hogy nem az a baj, ha nem tudok valamit, hanem ha nem tudom ezt természetesnek, normálisnak véve lekezelni, előadni,
mégse ment, lebénított a visszafoghatatlan érzelmi reakciók áradata, a lelepleződő elégtelenség megsemmisítő bilogja,

és hát ez a legrosszabb időket idézi az életemből.

és mivel nagyon intenzív rossz érzés maradt utána, gondoltam, a pasihoz fordulok vigasztalásért,

ám ő csak azt erősìtette meg, hogy ez rém ciki, és hogy beégettem a kollégák előtt (mert persze kimondtam a nevét, ezek meg így vagy úgy mind ismerik egymást, és pletykásabbak bármilyen asszonykórusnál...) és hogy hogy a fenébe nem tudom én még ezeket.



és akkor ez a mérhetetlen szégyen és elégtelenségérzés úgy elborított, hogy remegett kezem-lábam,
egy kolléga tett nagyjából helyre, "mért, ő tudja a te főnökeid nevét? neked a saját rendszerünket kell ismerni... stb",

azóta pedig azzal vigasztalom magam, hogy legalább jobban le tudom majd írni a pszinek a jelenséget, most, hogy telibe kiújult.


(döbbenet amúgy. fiatalságom egyik fő megrontója ez a fajta megsemmisültség és elővételezett megaláztatás, és a súly, mert akkor mintha minden ezen a pillanaton múlna, minden végérvényesen elromlana tőle, tényleg.)