hétköznapi büszkeségeim az gyermekkel

pasigyereke sokszor igen nehezen alszik el velünk, most a színház miatt pedig fontos lett volna.

sógornőmmel feküdtek, össze-vissza sajtkukackodott ott, aztán, amikor én is ledőltem, átjött az én ágyamra, és eltaláltam, hogy bújjon oda és majd simizem.

és addig-addig, nyugodt, lassú mozdulatokkal (amik nagyon furán vették ki magukat, miközben ő próbált a maga szintjére felpörgetni), hogy a tornászkodó-pucsító-matató huncut kisnyuszi elcsendesedett, lelassult, aztán bealudt a kezem alatt.

(életem sikere. komolyan.)

majdnem én is bealudtam közben, de odasuttogta, hogy ne hagyd abba a simogatást..., utána meg sajna valakinek ébreszteni kellett a bagázst, hogy időben továbbindulhassunk.
(de kárpótolt, hogy utána tök komolyan, full magától közölte velem, hogy neki most nagyon jól esett ez a pihenés. aww.)

büszkeség továbbá, hogy szeretve vagyok a kisnyuszi által. fontos, hogy mellé üljek ebédnél, és hogy én is lássam a házukat, és hogy majd elmenjek egyszer hozzájuk, és hogy az én ölembe is bújjon, és én is cipeljem, hogy szedjen nekem virágot, sőt, az anyukámnak is rendszeresen, csupa-csupa ilyesmi. szeretgethetem, ölelgethetem, puszilgathatom én is, mint az apja, megszakérthetem a bibijét és válaszolhatok az élet nagy kérdéseire, teljesen magátólértetődően.

és annyira cuki, ahogy random odamondja, hogy szeretlek... kis udvarlós nyulam-bulamosan...

(sorbanállás közben, séta közben, az előadás előtt, a wcn ülve... bárhol, bármikor, általában a legváratlanabb helyzetekben.)

szóval hogy szerintem rendben van velem.

(és elmesélte, hogy az egyik aranyos plüssállatának szeretné, ha mind a gazdái lennénk - mind, akik a családját alkotjuk, mint kiderült. elsorolta az anyja meg az apjaféle oldalt is tételesen, engem is, naná, egyemmeg.)

(és mikor elkísértem őket én is házig, már rendesen elköszöntünk, el is indultak, erre még visszaszaladt, hogy de ő akar még egy ölelést! úgy meghatódtam, hogy szavak sincsenek.)

(és most, mikor tőlünk vitte haza az apja, kikunyizta, hogy ne az előszobában búcsúzzunk el, hanem kísérjem le rendesen, az udvarig és integessek neki. ez is mi volt már...)

azt viszont nem tudom, ide vehetem-e, hogy múltkor fél füllel meghallottam a konyhából, ahogy magyarázza sógornőmnek, hogy á, nem kell kezet mosni pisilés után, 

és reflexesen kiszóltam, hogy dehogyisnem, kell,

és erre ment, és mosott, mint a kisangyal...

(nem akarok én lenni a szigorú banya, de azért woww, hogy hallgatott már rám!)

meg amúgy tényleg annyira utánoz mindent, basszus, engem is, a szófordulataimat is, ijesztő ám. minta lettem én is, számít minden szavam, minden reakcióm mindenre... jujj. (na, ez a para, ha vannak olyan dolgaid, amiket nem akarnál átörökíteni, amikkel te is küzdesz.)

nagyon furákat gondol még a világról, szó mi szó, és nagyon-nagyon vicceseket tud mondani, meg kérdezni, és néha egyáltalán nem értem, hogyan sikerül a lehető legnagyobb természetességgel válaszolnom, miközben belül visítok a nevetéstől / halál zavarba jövök / azt se tudom, mivan, /... 

(mondjuk nem is vagyok benne biztos, hogy nem csak természetesnek szánom-e...)

de válaszolok-reagálok, beszélgetek vele mindenről, hát mi mást tehetnék... (sikerül, ahogy sikerül, nem?)

így tudtam meg például (illetve így tudta meg egy strand egész női öltözője is), hogy nekem milyen kevéssé szőrös, de hogy ő meg olyat szeretne majd, mint anyáé, olyan mindenhol nagyonszőröset.

#életkénk