akkora-mekkora dilemma

mintegy mellesleg fülembe jutott, hmhm... pasigyereke anyja nehezményezte, hogy nem lettem bemutatva.

pasi valószínűleg még a létezésemről se szólt semmit, ellenben az gyermek akkor igen. (vagy csak anya füle hallatára kérdezte, megyek-e én is, pasi ezzel magyarázta, hát nem tudom...)

mondtam is egyből, hogy benne vagyok, persze.

szerintem a létező legtermészetesebb lenne, ha egyszer majd együtt vinnénk haza, és akkor az ajtóban "átadáskor" megejtődne a pofavizit is, csak úgy, erőlködés nélkül,

nem gondolom, hogy különösebb beszélnivalónk lenne, tényleg,
most (még) inkább csak gesztus,
no meg olyan jó volna, ha a gyerek látná, hogy a két világ közt nem feszül kibékíthetetlen ellentét (amúgy sajna de, legyünk optimisták: még), lehet, szabad mindenhol jól érezni magát (egyelőre hálisten teszi), és... szóval hogy valahogy összeegyeztethetőek ezek az összeegyeztethetetlen dolgok, értitek.

csakhogy, mint kiderült, a pasi ezt semmiképpen nem akarja. (mármint megmutatni engem.)


érintőlegesen beszéltünk csak róla este, azóta se, egyelőre forgatom magamban,
nem is tudom hirtelen, mit gondoljak, úgy rávágta, hogy mégmitnem...

erőltetni nyilván nem fogok semmit, nem is sürgős ez, ám véleményt mondani, kérni nekem is lehet...
szemléletformálnom kell még, azt hiszem.


(fura, hogy én ezt a találkozást magától értetődőnek gondolom?
ami csak idő kérdése kéne legyen?)