reggelente menetrendszerűen balhéztunk, duzzogva (de kézenfogva!) elbattyogtunk a pékségbe, megkávéztunk valami szép részen, felébredtünk, aztán mire visszasétáltunk, szent is volt a béke.
esténként fröccsöztünk a túlparton, bámultuk a kilátást, becsíptünk, összevitatkoztunk, durciztunk, megbeszéltük, bolondoztunk, cukiskodva hazaandalogtunk.
(néha berángattuk egymást a harmatos fűbe (sárba!) a töksötétben, romos várfalakon mászkáltunk, a folyó sodrását elemeztük a stégről, meg a horgászokat, vagy épp megáztunk kicsit, miután összekaptunk, hogy lesz-e eső vagy sem, sétálgattunk, szóval variáltuk azért, de nem sorolom el, ez volt a fix váz.)
a pasi rendre egy környékbeli faluban táborozott gyerekkorában, így nappal főleg az volt a progi, hogy megmutogatta, amiket anno làttak. ez adott az egésznek plusz egy személyes-nosztalgikus csavart...
meglátogattunk például egy híres régi iskolát.
nagyon nevettünk, mert minden óra 55-től adnak 5 percet jegyet venni tárlatvezetésre, aztán a szigorú jegyárusnéni végighajt a kiállításon - és hát tényleg épp csak ostor nem volt nála, a felét se tudtuk elolvasni, megnézni, mert neki vissza kell érnie, wtf.
közben persze végig odaképzeltem, ahogy a gyerekpasi csibészkedett ugyanezen falak közt is anno, aww, sugdosta, hogy itt mindig versenyt csúszkáltak a parkettán, satöbbi...
ezt az élményt megfejeltük egy retro sulis menzaebéddel az ajánlott kifőzdében, pont illett a tematikához, és pont ugyanaz a gyümölcsleves, ugyanolyan tányérok, nem tudom, hogy csinálják...
így külön poén volt.
az is kiderült, hogy tavaly óta nem lettem okosabb: az évi egy szandálban-kisruhában hegyetmászás hagyományunk mostmár. (márhogy én vagyok így, ő meg, aki húz-von-tol és
gyanútlanul nekiindultunk ugyanis megnézni egy "bányatavacskát". a pasi csodálkozott is, hogy oda sose mentek.
hát, hamar megértettük, miért.
a kicsit sétálni kell, az az, hogy qrvasokat mész köves szőlőhegyen fölfele a tűző napon. (ezt pont senki se mondta.) se úgyöltözve nem voltunk, se naptejjel lekenve, de hamár, nyilván nem fordultunk vissza, mi kemények vagyunk.
valóban szép, meg minden, node fönt az út a víz körül egy darabon már rohadtul nem vicces, és ugye onnan nyilván valahogyan le is kell majd mászni. a szandim talpa is csúszott, meg kifele is belőle a jól megizzadt lábam...
gyök kettővel, félguggolva (néha konkrétan bugyimutogatósan pucsítva-kicsavarodva), a pasi által tartva, meg kövekbe és fàkba kapaszkodva araszoltam már egy idő után, egyszerre rettegve (itt fogok meghalni, tuti itt fogok meghalni) és nagyon röhögve. közben hatszázan elmentek mellettünk, egy bakancsos középkorú családanya oda is szólt vicceskedve, hogy "meglásd, húsz év múlva még ott is fog hagyni, nemhogy segítene", hát köszike, tényleg.
no de túléltük. igaz, másnaptól sántítottam kicsit, le is égtünk, ki is tikkadtunk, a derekának is ott lett tartósan vége, de kaptam virágot és elismerést az ijedelemre, ő meg hálás énhősöm-pillogást...
meg végülis sztori.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése