a poszt élesítése után rájöttem, hogy reggel csak kb 20 dekányi vaníliás krémsajtot ettem tejeskvval megfejelve, utána egy sajtburgermenüt, meg még a vízalapú jégkrémet, azonkívül csak egy délutáni kv figyelt be... ó.
basszus, már megint konkrétan elfelejtettem enni.
vagyis...
nem is értem.
reggel sietni kellett, aztán csak úgy mindig ment az idő, amit épp csináltam, azzal voltam elfoglalva,
jártam a zöldségesnél, vettem péksütit a pasinak és végig is néztem ahogy megeszi, mégse tűnt fel, hogy és én?
dedurva.
utána megint siettem a pszihez, aztán a sokkból kimászva otthon kapkodtam, hogy elinduljak, utána meg úton voltam.
ennyi egy nap.
ja, és gondolom, inni se többet egy liternél... ja.
aztán csodálkoztam, hogy kimerültnek érzem magam... pfff.
mire megérkeztem, már farkaséhes voltam, gyors' vacsiztunk,
pasi még leküldött a boltba pótolni az elhagyott szalonnát,
mire visszaértem, kilenc lett.
nagyon a bőgés hatàràn megmondtam, hogy sajnálom tényleg, de képtelen vagyok még főzni is a hajmosás előtt, egyszerűen nem megy.
iszonyúan szégyelltem magam, hogy megígértem, aztán ennyire lehet adni a szavamra, számítani rám...
na, az ilyenek miatt se hiszem, hogy szabadna gyereket vàllalnom, se magamról, se a pasiról nem tudok megbízhatóan gondoskodni,
szóvá is tette, hogy oké, ő leszarja, elvan hideg kajàn, na de hogy a magam kedvéért se csinálom meg, mit fogok így enni...
(ami kamu, mert mikor indulás előtt hívtam, aggódva kérdezte, na de akkor meg tudom-e csinálni még a kajàt, előtte is utalgatott már rá, hogy vàr a lecsóalapanyag, meg be-beszól azért sokat félviccesen, hogy hát azért olyan sokat nem főzök rá,
és az anyja is szinte mániákusan etetős, veszi folyton az élelmiszert, gyere át kisfiam a tojásért, vacak bolti fagyasztott húsért, félromlott banánért, rettenet ipari hulladékokért, etc....
adott neki szakácskönyvet, én poénkodtam, hogy "látod szivem, mi finomat csinálhatsz majd nekem", egyből rémülten megjegyezte: hát azért a lánynak is illik főznie ám...
kössz a bizalmat, tényleg.
a pasi meg nem az a fajta, aki nyíltan megmondanà, mit gondol-érez, és ha értem aggódott volna, felajánlja, hogy vigyek a hideg kajából, ahelyett, hogy a boltba szalajt, szerintem.
utána is még összevesztünk, mert én beszélgetésre és babusgatásra vàgytam volna, ő meg nem, erre meg találta jegyezni, hogy helyette már rég odatehettem volna a lecsót.
vagy ez megint az én parám, amit belevetítek, kitudja ugye.)
ilyenkor mindig azt érzem, nem haladtam lófaszt se, csak áltatom magam, sose leszek normális, sose leszek elég jó és nekem se lesz jobb, reménytelen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése