2017. május 30., kedd

köszönjük, Emese

ma ébredés óta a pasinak szorítottunk az utolsó nagy megmérettetéshez. túlvolt rajt', telefonon örültünk egy sort, mondta, hogy ha hivatalosan is vége és meglesz az eredmény, bejönne hozzám, mert este záróünneplés, akkor nem tudunk.

nekem viszont volt mára egy pszichonénim, így megbeszéltük, hogy ha addig végez, akkor jön, ha nem, hazamegy, hívjam egyből utána és meglátjuk, hogy' lesz alkalom találkozni.

pont úgy végzett, hogy én már úton voltam, mondjuk látta ő is az órát, de azért rápróbált.

ok.

pszichonéni késett, sebaj, szokott néha, vanilyen. pszichonéni sokat késett. morci voltam, mert annyival később végzünk, de hát ilyen is előfordulhat. megszólalt egy flex, írtam neki, hogy csörgessen meg, ha odaér és nem lát (hogy ne kelljen a flex közelében várnom).

erre hívott, hogy jajj, ugye nem mostanra beszéltük meg?!


én meg így:
baszki nemár, most komolyan, a szerelmem egyből rohant volna hozzám az államvizsga után, ahogy kilép a kapun, frissiben megosztani az örömét, 

és én helyette idejöttem potyára?!

one in a lifetime alkalom, a nagy és megismételhetetlen pillanat, amikor még félig az élményben van,
három év kőkemény munkájának katarzisa, amiből kettőt végigszoptam vele,
és te, te csak úgy elfelejtetted?! és ez akkor derül ki, mikor a pasi már félúton van haza holtfáradtan, éhesen, túlöltözve és nyilván nem fordítom vissza?!



persze nem ezt mondtam, de teljesen sokkolódtam, a létező legszarabb időzítés, komolyan.

később aztán találkoztunk a pasival, elmesélt mindent töviről-hegyire, meg is lett ölelgetve, koccintottunk is,
hihetetlen büszke vagyok rá,

de akkor is, na, értitek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése