mélységeiben

el kellett gondolkodjak, mi is történik. mivel azért erre nem számítottam.

gondoltam, hogy rossz lesz, meg darabokra hullás, meg megáll az életem. hogyne. földhöz csapott nagyon, hogy a boldogság és a sok előremutató megnyilvánulása után hopp, kiderült, hogy mégse. okéka.

no de amit megéltem ebben a másfél hónapban, az ellentmondott minden várakozásomnak. mindennek, amit magamról és az életemről tudni véltem.

az van-e, hogy

- ő, mint a szerelmem tartott össze ilyen jól, a kívülről nyert biztonsàgérzet és oxitocin és mittudoménmi működtetett (csak nem vettem észre, hogy erre építkezem),

- ő, mint férfi mellettem, tehát mégis durván társfüggő vagyok továbbra is, egyedül életképtelen,

- nem vagyok az, csak még mindig hormonális alapokon nyugvóan nyersen szerelmes, és ezt nem tudom kezelni,

- az elválást (/csalódást/traumát) magát nem tudom kezelni, még ahhoz nem vagyok elég valamilyen,

- minden teljesen normális és ezt hellyel-közzel más is így élné meg, csak nekem tűnik kirívónak?

(bónuszkérdés: csak simán beindult a betegségem, mondjuk a megrázkódtatástól és akkor meg mindegy?)

és vajon az van-e, hogy: ami kapaszkodót, rendszert eddig kiépítettem (alapozás), még mindig kevés, hogy megbirkózzak az elválással/a függőségszerű szerelmi elvonással/a férfinélküliséggel/a konkrétan a pasi nyújtotta pluszok hiányával vagy valami teljesen más történik?

röviden: miafasz.

tehàt nagyon jó lenne rájönni, miért bírom ilyen rosszul. mondhatni, miért nem bírom.

mert (a saját megítélésem szerint) az, hogy nagyjából másfél hónapja nem eszem* és nem alszom, abszolúte tarthatatlan.
mondhatni normális életet ellehetetlenítő körülmény.

mostanra már olyan szinten kimerültem, hogy... inkább nem is fejtegetem.

a labor, a rendszer mind jó tipp, de elhiszitek, ha mondom, hogy ebben a dimenzióban már... á, hagyjuk. konkrétan teszel magasról mindenre.

rohadtul frusztráló tapasztalatokat szereztem, annyi csak a biztos.

ówoww.

#hátezazéletkemegmiez



*: és megint ugye az, hogy nincs 5 kilóm, amit ledobhatok, mert a 40-ből 5, az már nem simán csak sovány.
meg, hogy pechemre az első stresszreakcióm mindig a "gyomorösszeugrás, ételtől megundorodás", ami annyit tesz, hogy erővel kell csinálni, feladattá válik.
aztán az gáz, ha úgymarad.
meg az a felettébb érdekes, logikátlan tapasztalás is megvan, hogy anno szépen beállított, szabályos, rendszeres és tartalmas étkezés mellett (amit esküszöm, nem hazudtam el, másnak se, magamnak se) indult meg durván lefele a súlyom, szigorú orvosi felügyelet alatt, mindenféle vizsgálatokon, laboron, stb-n túl, (kizárásos alapon) pusztán a plusz pszichés terhelés miatt, és vért izzadtunk, hogy mindenféle fehérjeitalos megtámogatással, gyakorlatilag non-stop túlevős hányingeres közérzettel visszatornázzuk oda, ahonnan indultunk.
(a magyar egészségügy csodája voltam. a zárómra rá se merték írni. egy hónap le, egy hónap fel.)
vonogatták a vállukat, hogy hát ilyet, hát ők nem tudják, ne haragudjak. nem haragudtam, csak úgy mégis mi ez, ugye.