elakadtam (tegnapi poszt)

beleragadtam egy mélypontba vagy mifene.

tegnap mekiztünk egyet cukival, mivel mindketten elfelejtettük, mit jelent a dátum, főzőcskézni meg nem volt kedvünk. de mások is így jártak, túl sokan, úgyhogy otthon kellett ennünk a kihűlt műanyagot.
mondjuk furi, földöntúli színe volt a levegőnek, az poén volt. kicsit egy sci-fiben éreztük magunkat.

megcsodáltam a legújabb sérülését, ő az, ugye, aki negyedévente menetrendszerűen megvágja vagy összetöri magát. most egy egész műszakot tolt le félkézzel, és csak az volt a szerencséje, hogy a barátai pont beugrottak, többekközt egy medikus is, meg valaki, aki tudott a másik keze lenni, és akkurátusan feltörökték neki a vértócsát meg kihozták a hiányos elsősegélydobozból a legtöbbet.

életem.

estére meg befutott újcsaj is és hajnalig dumáltunk.

reggel aztán átnyomtam az ébresztőmet holnapra és nem örültem, mikor (jó későn) rájöttem.

a random irányból érkező szélrohamokhoz nincs ma humorom. az hagyján, hogy útközben 2x is szembejött egy nejlonzacsi fejmagasságban, de a kvmat is rámdöntötte, mikor nem figyeltem.

anyám együttérzően kijelentette, hogy igazán beszélhetek róla, milyen rossz nekem ez az eljegyzős hír, mivel én vagyok a legidősebb és még a legkisebb is hamarabb elkel, pedig nekem kellett volna first of all - hiszen a hugom is tudja, mindenki tudja. nos, én nem tudtam, hogy ezért, de most akkor már tudom.
köszönöm a felvilágosítást.

attól félek, hogy a teljes plénum előtti kudarc és szégyenérzet és nyilvános fogadalom és sértett büszkeség meg satöbbik ellenére is visszaszáll délebbre az összes vérem, és akkor az agyamnak nem jut, és újra elhitetem magammal, amiről még egészen pontosan tudom, hogy nem igaz, és a végén macskás vénasszonyként fogok megdögleni tényleg, macska nélkül persze. mert nem bírok ellenállni, nem tudom elviselni ezt a kib.tt sóvárgást, kivárni, míg oldódik, hiába látom, tudom, érzem, amit, akkor sem.

ez a meghasonlás pedig nem tartható soká.

aki hülye, szenvedjen, nincs már mit mondani, tudom.

ha csak sejtem, hogy ez lesz belőle, egy büdös szót se mondok. a teljes kitárulkozás kellett a megküzdéshez, akartam a társas támogatást, azt hittem, így, ezzel is megtámogatva könnyebben letolom,
no meg mit mondjak, miért estem szét, fogytam le, sírok meg vagyok kialvatlan és folyton ingerült, ugye.
most meg vakarózhatok, hogy nem elég magam előtt, meg a legközelebbiek előtt elszámolni a dolgaimmal, de még ott van hozzá a mindenki is.
hiba volt, naiv optimizmus, egyelőre úgy áll.

tény, hogy messze életem rekordja, ennél józanabb, ügyesebb még közelítőleg se voltam soha, tény viszont az is, hogy nem úgy alakult, ahogy gondoltam.

valódi támaszt jelentett a mindenki, de megmenteni magamtól nem lehet, nyilván. azért köszönöm.

most nagyjából ütnének, hogy a sok belémtolt energia felesleges volt, úgy nézem. és hogy akkor most már mi lenne, ha nem beszélnék róla...
(esküszöm, a szakítás után többet járt eszemben, mint előtte, gyakorlatilag non-stop, bármit csináltam, gondoltam, mondtam épp, még másfél hónap után is, sőt, főleg az utolsó időkben, mielőtt végül megkerestem. mint valami rögeszme.
teljesen kitöltötte az életem, minden leállt és csak ez maradt. valahol a folyamat sajátossága, tudom, de közben döbbenet.)

én meg szeretnék hallgatni inkább, csak közben ugyanúgy tiszta lelkibeteg vagyok, félek, stb, látom, hova tartok, de (még) nem akarom, kapom mindenhonnét, hogy akkor mizu, mért nem állsz ellen, miért döntöd romba azt a másfél hónapot, és elegem van már, nagyon.
nehéz érzések ezek.
úgyhogy most meg emiatt sírok.


elfáradtam. tényleg olyan nagyon fáradt vagyok mostmár.