család

amúgy továbbra is kiborulok a gondolattól, hogy hazahaza menjek. eltervezem, akarom, de aztán szétesik minden. (nem, a wc-s sztori azért nem emiatt volt, inkább a motivációs-végrehajtó rendszeres nádján belüli dolgokra gondolok.)
rontja az életminőségemet, hogy szabályosan pánikrohamot kapok, hogy haza kell mennem, akkor is, ha ezt én szeretném és a magam kedvéért tenném meg.

viszont továbbra is azt mondom, ez a probléma nem az a probléma, amit most meg tudok oldani. egy akkora jéghegynek a picinyke csúcsa ez az érzés, amit jelen helyzetben képtelen lennék kezelni. még mindig. olyan sok sérelem, fájdalom, félelem és akármi gyúródott össze harminc év alatt, hogy konkrétan nem merek hozzányúlni.

ha én ehhez hozzányúlnék...
mert ha egyszer egyben kiszabadul, elszabadul és teljesen padlóra küld és akkor jajjmilesz.

nagyjából annyit csinálok vele mostanában, hogy lekezelem, ami aktuálisan felmerül, és visszagyömöszkölöm a dobozba és próbálok távol maradni tőle. próbálom megérteni, elfogadni magam.
miközben igyekszem úgy tenni, mintha nem is lenne baj, eljátszom nekik, eljátszom kifele, de belül azért picit belehalok, hogy még mindig, hogy ez változatlan, hogy annyi év alatt se tudtam feldolgozni.

nekik nem mondhatom el, hogy uff, emberek, lelkileg kicsinál a gondolat, hogy hazajöjjek.
mert abból oltári hisztéria lenne.
mert az támadás.
az durva védekező-visszatámadó hullámot gerjesztene.

így mindig marad a kifogásgyártás. néha egész átlátszóak: fáradt vagyok, beteg lettem, ez meg az.
ők viszont még ezzel egyeznek ki leginkább, pedig haragszanak érte. nem akarják hallani, hogy mi van.
változtatni rajta meg nem lehet.
(lehetne, de nekem nincs merszem, energiám, én képtelen vagyok leküzdeni ezeket az érzéseket, ezt a haragot, azt mondani: már nem fáj, ami volt és nem fáj, amilyen most, hogy sose jöttök, hogy sose viszonozzátok, hogy most is csak eszköznek tekintetek, hogy szülővé akartok tenni, aki menedék, ahelyett, hogy a gyereketekként bánnátok velem, hogy a mai napig nem vagyok elég jó, nem láttok engem, nem is akartok látni, és azzal büntettek, hogy kitaszítotok, hogy folyamatosan és mindent feltételekhez köttök, hogy nekem igazából nincsen családom, ahova tartozzak, mert a feltételeknek képtelen vagyok megfelelni és ezért ((is)) nagyon magányos és elveszett tudok lenni.)

ez akkor gáz, mint ma is, mikor már megígértem, és hirtelen nem tudok semmit se kitalálni, hogy miért a mégsem.

pár órája győzködöm már magam, hogy okcső, ez van, ezzel most nem csinálunk rosszat, megpróbáltam, nem jött össze, lépjünk tovább és majd legközelebb.

azért mindig motoszkál, hogy meg kéne már oldani. viszont jobban félek hozzányúlni annál.