és ami a legnehezebb

a folyamatos sürgető kényszer, hogy keressem, hogy megpróbáljam visszacsinálni, hogy bármiáron újra kapcsolatba kerüljek vele, akár csak pár szó erejéig, mindegy, mi a tartalma. csak nyúljak a telefonért, csak ennyin múlik, csak egy röpke üzenet vagy pár csörgés választ el tőle. hogy valahogy csak még egy picit az életem részévé tegyem.

érezni ezt a kényszerítő erőt és semmit sem tenni, vagyis tenni ugyanazt, amit addig is. ülni tovább nyugodtan, ugyanúgy csevegni, meg sem állni a ruhák összehajtásában, keverni tovább a tűzhelyen az ételt, esetleg rágyújtani mégegy cigire.

érezni a sürgető kényszerítő erejű szándékot, mégse mozdítani a kezem, pedig olyan egyszerű, pici mozdulat, kinyúlni a telefonért vagy épp csak pár plusz kattintást tenni.

ezek a folyamatos, ellentétes irányú erők: hogy egyszerre lépnék tovább és akarom visszacsinálni, 

hogy párhuzamosan koncentrálok várakozással telve másra és remélem, hogy mindjárt felbukkan mégis.

ez a kettősség. ez a szinte elviselhetetlen akarás, aminek mégsem teszek eleget. ez a meddő, esztelen remény, amit úgy hagyok figyelmen kívül, hogy végig ott van.

valahogy ez.