ilyenkor az ember gyártja a számvetéseket. arra jutottam, a sokmindenből azért vagyok a leghálásabb neki, hogy:
megjelent, kézenfogott, és átlépte velem a küszöböt.
nem általa nyílt ki a világ, de hosszú utat tettem meg a küszöbéig és pont ez az utolsó, kis lépés nem ment, csak bámultam befele (kifele?), tudtam, hogy oda akarok menni, oda indultam, mégse. féltem meglépni azt az egy 'utolsót', nem tudtam, hogyan is kéne.
és akkor jött, és nem volt több vacillálás, toporgás, egyszerűen átléptem vele.
és ha már nem is fogja a kezem, de itt vagyok - ahol lenni szerettem volna, ahova vágytam.
na ezért megérte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése