csak nem úszom meg (uncsi nyüssz)

nincs kibúvó, muszáj belehalni és kész.
ez egy elmebaj. hát hogy a fenébe éljek nélküle, ugye. minden egyes rohadt percben itt ez a sóvárgás, amibe bele kell pusztulni, itt ez a rémület, hogy pont ő nem lesz a része.
hogy így vagy úgy ne legyen közünk egymáshoz? hogy egyszer csak eljön az az egyébként vágyott pillanat, mikor már nem gondolok rá és nem hiányzik és csak egy lesz a mindenféle emlékek közül, random fénykép a winchesteren? nem, nem és nem.

nem akarom. nem tudom elfogadni. nem bírom végigcsinálni.
nyilván de, de nem.
hogyan mondjak le az egyetlen dologról, amit még egy többmilliárdos lottónyereménynél is jobban akarok? mintha csak döntés kérdése volna...

hogy a picsába fordulhatott elő, hogy olyanba szerettem bele (megint, harmadszor is), ennyire, végzetesen, akibe nem szabadott volna? hogy bekkeljem ki az időt, míg az idegpályák deaktivizálódnak, míg már nem lesz függőség, elvonás, míg már nem ő lesz a drogom?

egy utolsó junkienak érzem magam. itt állok tehetetlenül, mert mindegy, mit tudok, a 'legrosszabb rossz vele' is fényévekkel jobb, mint a 'nélküle'.

mindegy hogyan, csak legyen.
egyedül akar lenni? oké, csak tegye velem. tovább akarok lépni? rendben, ha közben megtarthatom. el akarom felejteni? hát jó, csak maradjon mellettem. szakítsunk? persze, csak legyen ugyanúgy az életem része és én is az övének.
csúcsra járnak a paradoxonok.

van a kis tudatom, ami kapálózik, azt mondja: hiszen tudod, akarod, el fogod bírni, némi idő és majd semmit se érzel, nem is kell tenni érte szinte, múlik, ahogy jött. aztán van az agyam úgy en block, ami minden erejével igyekszik tudatmódosítani.

meggyőzni a tudatom, hogy nélküle meghalok. indokokat találni, hogy miért érdemes keresni, marasztalni, akármi.
az agyam követeli az adagját.
ez egy olyan bánat, amire csak az ő vigasztalása a gyógyír.
addig bírom a különlétet, míg igazából még ott van, míg bizonyos időnként azért megkapom az utánpótlást belőle.

és nem segít a harag, a tudat, hogy hazudott, a negatív oldala, a piedesztálról lerángatás, mert a szerelem bármit megbocsát, mert a szerelem nem tudatos, nem döntés kérdése, nem beszéli a józan ész nyelvét.

a szerelem az teljesen irracionális, basszus.
értem én, csak mégsem.

mindent felülír, amit akarok, gondolok, kitalálok. mindenbe belemegy, bármit megígér, alkudozik, csal, manipulál. hazudozik, tettet.

mindent, bármit. és simán kivárja a gyenge pillanatot, simán elhiteti velem, hogy nélküle nincs értelme, minden ízetlen, színtelen, üres, kibírhatatlan, sőt, halott.
kiveszi a kezemből az irányítást, addig gyötör, míg engedek. és hiába tudom, hogy elmúlik, nem engedi elhinnem, hogy képes vagyok rá, hogy ezt akarom, hogy nincs más út. folyton kiüti az elfogadást.

a döntés már rég megvan, de naponta százszor felülírja az elviselhetetlen, pánikszerű akarás.
olyan egyszerű, hisz csak várni kell, nem keresni. és közben meg olyan rohadtul nehéz...



nincs a világon ijesztőbb, mint hogy közömbös legyen.