az előző poszt *os lábjegyzete

(hosszú, írva gondolkodós, strukturálatlan poszt.)

ez a szexrinya hisztinek, túlreagálásnak tűnhet, én is annak hinném, de átgondoltam elölről-hátulról és basszus, nem az. nekem ez tényleg ekkora problémát jelent.
barátnővel is beszéltük, és igen, ő is, halál ugyanez. egy hét után már borzasztó morcok vagyunk, két hét kihagyás instant elsárkányosodás. fizikailag fáj, komolyan.

meg rajta mindig nevet a pasija, hogy olyan, mint valami kis állatka - folyton simizni, tapizni, bizgeràlni kell, ha egy légtérben vannak. bújás a végtelenségig.

és amúgy nem, nem jó erre semmi.

tesztelgetem itt össze-vissza pedig.

exkoleganővel, barátnővel kipróbálva ölelés, egymásnak dőlés, és még tőlük sem olyan. nem esik jól. idegenebbektől pláne nem.
vagyis jólesik, de csak tök hétköznapi értelemben, rövidségben és formában, tovább nem, idegenektől is csak annyi, ami a megszokott. mindenkivel csak ami a viszonyulásba általánosságban belefér.
szóval az már nem jó, ha egy alap, normál szociális formulánál tovább tart valami, tőlük sem, senkitől sem, attól már kiráz a hideg.

persze, mindenkitől kell, ami eddig is, belefér, ami eddig is, pont ugyanúgy esik, ahogy mindig - csak egyrészt ne akarjanak többet, másrészt nem váltja ki, máshol és máshogy hat.

egyszerűen nem ekvivalens.

és nem akarok visszakavarni exsemmiséghez se, pedig megoldaná, de nem kell.

és persze tudom, hogy az életben több az olyan időszak, mikor nem lehet szexelni, mint amikor igen, de én azokat is nagyon rosszul tűröm. hát a műtét után is előbb csináltam, mint hogy ülni tudtam volna... mikor exsemmiséggel kb 7 hónapig nem volt semmi, egész konkrétan lelkibeteg voltam.

annyira szeretném jobban viselni, de basszus, hogyan.

már a gondolattól is rosszul vagyok, hogy valaki, mindegy milyen nemű, de nem a pasim, megmaszíroz, munkája-e vagy sem. van ez az izé, hogy idegen ne érjen hozzám egyáltalán.

és akkor már a metrón is úgy megbámulok férfiakat, hogy még a haverjaik is engem néznek, végig. közben meg tudom, hogy utána órákig csutakolnám magam undorodva, nem kell az nekem...

lehet, hogy ez nem csak a szeretetnyelv, hanem szerencsétlen módon még valami überbrutál társfüggőség kifejeződése is?

mert igazán az ölelés is csak férfitól hat, olyantól, akitől nem undorodom és nem is tök idegen... szóval főleg bizonyos 'falon belül levő' férfiaktól. vagyis inkább csak azoktól, akikhez szexuálisan legalább minimálisan vonzódom és lelkileg is közel érzem őket valamennyire, van rokonszenv és ismerősség már.

de pölö ha nemolyan férfi ér hozzám, mintha áram csapna meg, elugrom - kivéve részegen, csak ugye na.

belegondolva nagyon szűk kör érintését viselem jól, miközben majd' meghalok a babusgatásért.

valami nagyon másként működik bennem, mint a legtöbb nőben, de még reménykedem, hogy megtanulom kezelni... muszáj rájönnöm, hogy miafasz meg hogyvanez.

jesszus. szóval nagyon kell, de egy olyanpasi kell hozzá, senki más nem jó?! remek kilátások.

ez még semennyire nincs felgöngyölítve, az a szerencse, még meglehet a megoldás, még nem adtam fel...