skarlát betű

tudjátok mit? leírom.

van ez a probléma, ez a betegség. amire mindig csak utalgatok, de nem akarom nevén nevezni. na, ez egy óriási teher. globálisan érint mindent, az egész nyavalyás életemet, néha, mikor már nagyon nem bírom, azt kívánom, bár volna rá valami bogyó, amit naponta bekapkodok és megoldja. de nincs.

mondják, szerencsés vagyok, jó prognózisú, könnyű eset.

van rá gyógymód, elvileg, hosszú (értsd sokéves, sőt, évtizedes), kínkeserves kitartó terápia.

(amire jó ideje nincs pénzem, de ettől most tekintsünk el.)

tessék, színt vallottam. ha mostantól majd máshogy néztek rám, ne hibáztassátok magatokat. még a szakemberek se mindig értik meg, miről is szól, ha nem kimondottan ezzel foglalkoznak, volt már, aki győzködött, hogy csak egy címke. (nem.) ugyanúgy megbélyegeznek miatta, előítéletekkel, mint a laikusok. (hadd ne mondjam, mennyire káros gyakorlat ez, amúgy.)

a lényeg, hogy ez egy stigma.

ugyanakkor nekem a napi valóságom, a megoldandó feladatom, valami, ami akkor is van, ha próbálok nem tudomást venni róla.

valami, amit egyedül cipelek, és még csak beszélni sem lehet róla senkinek, senkivel. különösen, mióta a barátnőmmel (egyben sorstársammal) összevesztünk (pont emiatt amúgy, mert rendre mások orrára kötötte, rólam, amihez nincs joga még neki sem). a családom úgy tesz, mintha nem lenne. a pasival nem tartunk ott, hogy megtanítsam, mizu ezzel. (tudni tudja, értelemszerűen. elvileg elfogadja, gyakorlatilag látom, hogy lövése sincs, mit fogad el.) meg úgy általában én se tudom, mizu, mit mondjak, hogy mondjam, csak, hogy jobb, ha nem tudja más.

és értem én, hogy ezzel nem tudnak mit kezdeni, hogy elbagatellizálják, mert aki nincs "tűzközelben", annak egyszerűen felfoghatatlan, még azt is megértem, hogy elfordulnak tőlem, mert szerintük ez csak hiszti, műbalhé vagy éppen hogy konkrét elmebaj, veszélyesnek gondolnak vagy dilisnek, akitől jobb távol maradni, stb, kevesebbnek látnak, problémaforrásnak, defektesnek, 

de néha nagyon nehéz.

képzeljétek el: van valami, ami az egész életeteket meghatározza, mégse tudjátok megosztani az élményeket, kétségeket, elmesélni, hogy ma megint ez meg az volt, megvitatni, mit lehetne csinálni vele, elsírni a bánatot, hogy újra gyötör, megosztani az örömöt, hogy milyen nagy eredményt értetek el. 

még a hozzátok legközelebb állóktól is csak azt kapjátok, hogy ugyanmár, hagyd abba a hisztit, ugyanmár, tessék ezt meg azt csinálni és jó lesz, ugyanmár, ugyanmár, ugyanmár.

még ők is úgy tesznek, mintha én tehetnék róla, mintha döntés kérdése volna. ez csak úri huncutság, ez a probléma önmagában nem létezik, csak ha én csinálom, szóval ne csináljam és kész. sőt, ez a probléma egyáltalán nincs. csak kellett írni valamit a papírra. az összes orvos tévedett. jó dolgában nem tudja, mit csináljon kategória. 

szedd össze magad. csináld végre a dolgaidat. ne gondolj rá, és meglásd, kiderül, hogy nincs is. 

ugyanmár, ugyanmár, ugyanmár...

(csak tudnám, hogy akkor miért szerepel a szakirodalomban? miért foglalkoznak ezzel konkrét szakemberek? miért fizetett anno az állam két hónap teljes ellátást egy csodás kórházban az adófizetők pénzéből? miért nem mondták egyszerűen csak, hogy ugyan, szedd már össze magad és menj haza és tedd a dolgod, nincs itt semmi baj? és főleg, hogy akkor mitől szenvedtem annyit?)

életem legnagyobb problémája konkrétan tabu.

néha komolyan elgondolkodom, visszamegyek a szakmámba és kutató leszek, ebben a témában, és lehet, hogy éhen halok, de hátha előtte még tehetek valamit, hogy másoknak ne kelljen ezt így végigcsinálnia. főleg itthon, ahol meg aztán még az eddigi eredményeket se lehet alkalmazni, ahogy kéne, nem úgy, mint boldogabb országokban, ahol teljesen bevett dolog gyógyítani a sorsunkra hagyás helyett.

és tudjátok, értem én, hogy nincs recept, hogyan kell ezt az élet nevű játékot jól játszani (igen, figyeltem ám a kommentekre), de emiatt a szar miatt egyszerűen sose tudom, mi jogos és mi túlzás, mikor reagálok én és mikor a betegségem, mikor kell nagyon felkapni a fejem és megfogni a dolgot és mi jelentéktelen, hétköznapi semmiség. örök bizonytalanság, mert amellett, hogy nálam jobban senki sem tudja, mi a jó nekem, én vagyok a legnagyobb ellenségem is.

egy ágyban az ellenséggel, kacckacc.

és igen, próbáltam elhinni, hogy nem kell vele foglalkozni, de basszus, kell. ha nem figyelek, elszabadul, aztán leshetek. próbáltam azt is, hogy mindent ennek rendelek alá, mindig észben tartom, az se járható.

most többnyire úgy vagyok, hogy élem a kis életem, aztán próbálom észrevenni, ha helyzet van.

nagyon belehúztam a sorslottón, és néha úgy érzem, sose szabadulok, de akkor is ez van. szóval ha néha nem értitek, miért nem hozom ki az életemből a maximumot, nos... 

kinek mik a lehetőségek.

csontváz van a szekrényemben, csak ez még mozog.