természetesen még be is taknyosodtam, egész álló nap más sem járt a fejemben, csak a ne gondolj a fehér medvére, vagyis hasztalan próbáltam elterelni a figyelmem. végül beláttam, hogy nem fog menni, így párhuzamosan csináltam dolgokat és sajnáltam magam.
egészen tutira biztos vagyok benne, hogy ilyenkor szakítani kell, de ehelyett nyilván azt számolgatom, hogy ha kellően sokáig elvagyok a saját dolgaimmal és telenyomom a napjaimat progikkal, emberekkel, élményekkel, kellően feltöltődöm és lefáradok*, akkor lehet más ez az egész. akkor majd nem rinyálok, hanem örülök annak, ami van, ő is megkapja a maga terét és utána visszajön hozzám, kigondolkodja magát a sérelmeivel kapcsolatban, lezéházik, lesz ideje edzeni, csak úgy bámulni maga elé nélkülem, és akkor egyszer csak rájön, hogy hé, hiányzik a csajom és ez egy tök jó dolog. vagy nem.
(persze, hogy értem lángoljanak, de a szerelem úgyis mulandó, sokkal fontosabb, hogy a másikkal emberileg jól kijöjjünk, és a mai világban olyan nehéz normális pasit találni, és lehet, nekem vannak irreális elvárásaim, és az elején még ugyanazt éreztük, és most is tud nagyon jó lenni, ha van ideje rám, és egyéb bullshitek kifogások kétségek.)
kicsit én is látom, hogy fölösleges kört futok**, de a remény meg a hal, meg az utoljára.
*amit amúgy is csinálnom kéne, nem győzöm hangsúlyozni.
**pláne, hogy állítólag ilyenek is vannak. #kicsitmegeszasárgairigység
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése