második nap

a nyavalyás [njosfhddhgjkahh jigésd vksergxc kshg] életbe.

(így, ponttal a végén, mert van benne némi rezignált lemondás is - a szerk.)

ennyiből azért sejthető, milyen hangulatban ébredtem, azt hiszem.

két fő problémám van - az egyik, hogy szakított velem a pasi, akibe (talán, nem tudom, gondolom) egy kicsit azért beleszerettem. vagyis komoly elvonási tüneteket produkálok, sóvárgás van, meg minden. 

a másik probléma, hogy a kis szervezetem köszöni kérdésem, szarul van.

nem mondhatjuk, hogy valaha is egészséges életmódot folytattam volna... legyünk szigorúak, és számoljuk március óta az életem. (nem mintha hinnék az új életet kezdeni hangzatos frázisában...)

nos, miről olvashatunk itt március óta?

alkohol, alvásmegvonás, megint nem ettem, nulla mozgás, vitaminhiány, betegnek érzem magam, beteg vagyok.

hát ez aztán minden, csak nem, amire a szervezetemnek szüksége volna.

néha felbukkant egy-egy jólvagyok, eszem, alszom, fuckyeah, aminek hírértéke van. vagyis szép, nekirugaszkodós, de sajnos átmeneti próbálkozás. az alapállapotom a testem módszeres pusztítása, mellőzve az igényeit.

és akkor a kórházasdiról se feledkezzünk meg! nagyon ne, mivel az aztán überbrutál taccsra vágta szegényt.

csináltam én már mindent vele, de olyan szinten még soha-soha életemben nem voltam legyengülve, mint akkor. (nem, még a wc-ig is alig bírok elmászni, úristen, meg fogok halni, help időszakokban sem.) és ugye a fájdalom. nem a műtét maga, hanem a szövődmények. arra egyszerűen szavaim sincsenek.

a fájdalom pedig - aki tapasztalta már, tudja jól - rohadtul fárasztó.

szegény testem itt ül a szüleim kanapéján, egy elcsúszott túlalvás, egy tejeskávé meg egy cigi után, fáj minden porcikája, alig kap levegőt és vár.

várja, hogy végre, annyi év önpusztítás után sorra kerüljön. hogy kimásszak a depizős fejemből, és felfogjam: a testem nélkül nincs életem. a testem tíz éve kitart, de nem fog örökké. sőt, nem fog addig sem, míg megoldom a kis aktualitásaimat, mert helyzet mindig van, ami miatt napokig el lehet hanyagolni. mindig.

ez a gyönyörű napsütés, úgy tűnt, csak miattam, nekem van ma. és majdnem el is mentem izomból bringázni. (majdnem, mert közölték, hogy nem hagyhatom itt a mamát...)

jobb, hogy nem mentem, abszolút nem ezzel kell kezdeni. pláne a kórházas regenerálódás időszakában...

(csak talán nem kezdeni kéne, hanem kicsit csinálni is végre.)

hogy van ez másoknál? akik szoktak a testükkel foglalkozni?

mások hogyhogy esznek, alszanak, mozognak eleget? hogyhogy egyértelmű nekik szimbiózisban élni a testükkel, nem pedig valami fölös, idő- és energiarabló teherként gondolni rá?

valahogy így van. például sokszor konkrétan dühít, hogy az életben maradáshoz enni kell, nem elég a bagózás meg a pia. ott csalom el, ahol lehet. vagy mittudomén... (ez a rész tényleg szakemberre tartozna, csak még nem találtam olyat, aki ért hozzá...) vitaminokat szedni kb 2-3 napig szoktam, míg el nem vonja valami más a figyelmem. általában túl fáradt leszek a kötelezőkön kívül mást is csinálni... (sokszor néha mondjuk túl fáradt vagyok boltba menni vagy akár a hűtőig, ülni/feküdni van érkezésem és kész.)

ugyanígy a mozgás. az valami ördögtől való nemszeretem dolog a fejemben, pedig tudom elvileg, hogy nem az, éltem már át az endorfinlöketet és hogy a tagjaim végre nem ólomból vannak. azt is, milyen, amikor újra van energiám...

fejben gyönyörűen tudok tervezni. elvben azt is tudom, hogy a testem visszahat a lelkemre. nem akkor kell foglalkozni vele, ha végre elég energiám van, hanem ettől lesz majd megint energiám. de aztán soha nem kezdek bele.

nem mondom, hogy örökre feladtam, se azt, hogy reménytelen eset vagyok, hiszen a diplomám bizonyítja: csak elég kitartóan kell próbálkozni. ezt már átéltem.

szóval ójajj, szegény testem mindig hátrányba kerül a lelki viharok mellett. mindig. amúgy is, de most különösen szükségem volna rá, hogy első helyre tegyem.

de:

lövésem sincs, hogyan mászhatnék ki a fejemből, és fordíthatnám cselekvésbe az agyalást.

hogyan kell?

(nemröhög. nem ítélkezik, mert sajnos az sem segít. itt most konkrét, gyakorlati kapaszkodókra volna szükség, mert eddig semmi se vált be.)