emellett

nyilván továbbra se gyűlölöm vagy ilyesmi, mert hát totál össze van zavarodva, nem hogy mi nem tudjuk, mit miért csinál, már lassan ő se, ahogy elnézem... se hogy mit érez, se hogy mit tegyen. se hogy manipulálni próbál...

kell neki idő, az tuti. (nem velem, hanem úgy általában mindennel kapcsolatban...)

nekem is idő kell, hogy 1: abbahagyjam az intenzív agyalást. 2: eldöntsem, mit hogy csináljak. 3: visszatérjek az életembe. (a magammal foglalkozást már elkezdtem.)

volt úgyis kötelező novemberi szabim, gyorsan kivettem a hétre, így van időm rendezni a soraimat. 

maradhatok még ebben az átmeneti térben, etetnek, ha kell, vigasztalnak ha kell, békén is hagynak... annyit dohányzom és bőgök és üzengetek és alszom, amennyit akarok.

mázli.

ez idő alatt közmegegyezéssel írogatok neki, ahányszor jólesik, és elvileg minden este beszélünk majd telefonon. (tudom, tudom...) vágom, hogy' kéne csinálni a továbblépés dolgot, de így esik most jól. rosszul reagálok a hirtelen megvonásra. támaszkodom minden elérhető segítségre - a barátaimra, a családomra, némi pálinkára és sütire, no és az illúziókra, reményekre is.

(időt nyerek felkészülni a magányra, kicsit simogatja az én egómat is, jobban azonosulok majd a végeredménnyel, bármi legyen az, sőt,  úgy érzem, kapok némi kontrollt is, juhú... és nem vagyok magányos... és napi sokkal kevesebbet fáj, mint nagy dózisban. tudok gondolkodni, enni, aludni, beszélgetni... néha még nevetni is.

igen, jelenleg tüneti kezelést alkalmazok és ezzel tökéletesen ki vagyok békülve.) 

közben azért - anélkül, hogy hajlandó lennék átérezni - készítem elő a nélküle-létet... (ha kibékülnénk, akkor is ugyanezt kéne tennem, teremtő semmi, stb... szóval nekem aztán tök mindegy.)

főleg azon gondolkodom, mikkel fogom elfoglalni magam a munka mellett és hogy kezelem a magányt... nem egy másik pasival, nyilván... a kocsmába se akarok visszaköltözni... visszatértem az őt megelőző tervezgetős részhez. az a lista a nyárra volt szabva, most meg hideg lesz és sötét és fujj, de van rajta használható, meg eszembe jutottak olyan banalitások is, mint a rajzolgatás-színezés, nem ér röhögni, néha komoly flow-élményt okoz...

mennyivel könnyebb, mint márciusban... van már mihez nyúlni. van egy alapérzés is: hogy már elég jó vagyok, elég erős vagyok, ha kellek, ha nem... jobban el tudom képzelni, milyen lesz és mire számíthatok. jobban látom, mi az, ami biztos nem használ. kevésbé félek, hogy majd tehetetlenül sodródni fogok.

ráadásul annyi új tapasztalatot szereztem azóta, hogy csak győzzem feldolgozni... talán változtam is. (azt mondják, nagyon sokat. na jó, én is érzem, mennyi minden más, csak még nem stabil.) 

most még intenzíven kapcsolódunk, most még jó. de egyszer szembe kell nézni és egyből nem leszek ilyen vidám... de valahogy nem érzem, hogy ezzel elrontanék bármit... próbálok a saját ritmusomra, ösztönömre támaszkodni... nagyon bízom magamban, hogy érezni fogom, mikor mit csináljak, helyrehozhatatlan hibák nélkül. 

(wow. tulajdonképp hiszek magamban. hát ez nekem új.)

elméleti téren király vagyok, aztán majd meglátjuk.

ja, és a részletekbe vesző non-stop kattogás fárasztó... mára szívesen abbahagynám már... irigylek mindenkit, akinek van vér a pucájában és hajlandó ilyen időben (egyáltalán, bármikor) futni.