ahogy föltámadt bennem az igény az írásra, úgy gubóztam be utána. legszívesebben csak feküdnék és várnám, hogy megszűnjek, ha már az érzéseimet nem tudom kikerülni. nem sírok, ami nálam sose jelent jót. a valóságban nyilván továbbra sem ezt csinálom, de a pi....ba már az egésszel, értitek.
végül jártam fönn a városban. nagyon más volt, mint gondoltam, sokkal ijesztőbb és magányosabb, de kellett. két látásból ismerőssel bandáztam, megittam az egy rumomat, amitől végem volt, komolyan mondom, a rum az egyik legaljasabb ital - azt hiszed, már kiment belőled, aztán hajnalban, az ágyadban jössz rá, hogy még mindig tart.
nem áll szándékomban megismételni a márciust, azt hiszem. (mondják, hogy volt, én ugye nem emlékszem...)
írok majd róla, miben gondolkodom, formálódik, de most mesélek inkább. sokkal izgibb, hogy az univerzum továbbra is humoránál van. bizony.
beléptem a helyre, ledobtam a cuccom az egyetlen szabad részen, és csak mikor már befordítottam magam alatt a széket, döbbentem rá: ez ugyanaz, ugyanabban a szögben, még az italomat is pont oda tettem le. ugyanott találtam magam, ahol, ahogyan megismertem, éppen olyan egyedül.
percekig bámultam megkövülten a másik széket, ugyanolyan üres volt most is. azt, amit nemsokkal később felajánlottam neki.
az első találkozás kézzelfogható emléke...
lehet, hogy így nem üt akkorát, de ott bennem megállt a lélegzet.
délelőtt még dumáltam kicsit cukilakótárssal, aztán, mivel nyomorultul éreztem magam (macskajaj, vagy mi), visszamentem a helyre kávézni - és csak a két közös ismerősünket találtam ott. azt a kettőt, akik a kávéimat csinálni szokták, tehát elég fontosak.
(a helyzet, amitől tartasz.)
legalább kiderült, hogy ez nem is fura.
(kivéve, hogy az egyik nem tudja még, és többször csókoltatta a "pasimat", meg kérdezgette, mizu vele, hol van. de az is csak kicsit zavart, nem is mondtam semmit, majd.)
belefutottam aztán másokba is, délután vidéki-barátnőztem, simogattam gyönyörű, bújós kiscicát, ettem rengeteg gyümölcsöt, voltam gyantáztatni, kiakadtam a nagymamám félrebeszélésén, néztem filmeket, apámmal közösen is, ettem-ittam-rémálmodtam... biciklizni nem voltam a szél miatt, helyette sétálgattam. (nem ugyanaz.) majdnem voltam jógázni is, de aztán közbejött a kozmetikus. meg majdnem bálban, de úgy ítéltem meg, sok lenne így hirtelenjében. a másik nagyanyámnál pedig megismertem a török szappanoperák mélységeit. (gyorsan menekülőre fogtam.)
a nem olyan szép rész, hogy rengeteget kommunikáltam vele. (nem bírom leírni, hogy ex, basszus.)
egy baromi hosszú üzenettel kezdődött, tőle, pont mikor indultam a buszhoz, ki is akadtam, elrontotta az egész budapestezést... hosszú, tisztázó jellegű üzengetés lett belőle, tegnap estig, mikor még telefonon is beszéltünk. (azaz megint hallottam a hangját. jajjne.) nagyon sok volt, de durva energiákat szabadított föl, ha megérik, majd hálás leszek.
ma persze majd' megpusztultam, legalább 50 megfogalmazott üzenetet töröltem küldés nélkül, kínlódtam, mivel nem jelentkezett.
két órával ezelőttig. nem akaródzik válaszolni. nem tudatosan, inkább, hogy érezze, ha esetleg hiányzom.
össze-vissza kavart bennem mindent, már a reménykedést se vagyok képes kupán csapni, ha felüti a fejét (naponta úgy ötezerszer). megint ott tartok, hogy bennem semminek sincs vége.
anyámtól viszont kaptam random egy színezőkönyvet, úgyhogy őszintén boldog is voltam. (az univerzum nem csak poénkodni tud, hálistennek.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése