és akkor ma úgy keltem, hogy qrvakorán magamtól, világomat nem tudom konkrétan. elképesztően nemvagyokjól-időszak van, reggelente ezerkézszáz egyböl a pulzusom és vérnyomásom és nem kapok levegőt a stressztől és instant zokoghatnékom van, hogy èn ezt nem bírom el, ...
na, de és nagyon dolgozom rajt', hogy ne legyen,
ma reggel egész jól indultunk,
átgondoltam, hogy mi lehet a baj, és hogy nemsoká full szét fogom szálazni, mi van és sorra megoldogatom, és nem maradok így,
sikerült felöltöznöm is a hűvösnek megfelelően, meggyőztem magam, hogy kibirom a mai napot - ugyan jönnek a szüleim, de remélhetőleg segìtenek, amiben kértem,
a szélvihar is elmúlt, lehet végre sétálni, aztán a betegség óta tán először bringázni,
szóval végülis a dolgok kezdenek jóra fordulni úgymond,
és akkor megérkeztem a mekihez, éssss technikai okokból ma csak 10-kor nyit.
jó, semmibaj, ezt a jobb mindsetet nem engedjük elrontani, bármennyire csúcsra is jár most a rugalmatlanságunk,
megyünk a tavalyi kedvenc helyünkre.
kifejezetten izgatott lettem a gondolattól,
elkepzeltem, hogy megajándékozom magam egy jó kis szendviccsel is,
mondjuk egy összesütött croissant-ossal, ha még lesz,
de korán van, szóval miert ne lenne,
és akkor megerkeztem, és bringák, sorban leparkolva a falhoz. olyan bringák.
óbmeg.
persze ahol olyan bringák vannak, ott olyan bringások is...
nanáhogy belenyúltam a heti reggeli ride utáni kvzásba, naná, hogy az a csapat... okk, a zaklatós csávó nem, azt tudtam is, hogy ő ezeken már nincsen így,
nade a biciklissrác viszont,
az achillessarkam...
aki valamiért úgy döntött, hogy ujabban nem köszön, mikor szembejön és már nem is nyitja meg az üzeneteimet, holott még februárban kommunikáltunk, mint a normális emberek,
ami nekem felfoghatatlan viselkedés és nagyon fáj, mert okk, elmúlt, de nekem ő egy fontos ismerős is, wtf ez,
na szóval ő is, naná.
beálltam a sorba, de nem néztem rá, rámköszönt egy jóreggelttel, visszamormogtam fintorogva egy sziát.
továbbra se néztem rá, aztán csak elment mellettem.
és úristen, belehaltam.
mindent behúzott, mindent.
a középiskolai crashomat, aki passzív bullyingolva alázott meg mindig a hátam mögött és azt mondta, ronda vagyok, és anno őt nem tudtam pont ugyanigy kezelni,
minden olyan ferfit, akinél ugyanazt éreztem: hogy utálnak, hogy szrba se vesznek, hogy nem tudom, hogyan kéne viselkedni velük, amikor érintkezünk, minden törzshelyemen volt valami menő csávó, aki nem kedvelt, és ugyanez a rémes zavar jött fel bennem, és ugyanezek a kínos szituk jöttek szembe konstans ...
na és persze a legfontosabbat: hogy én nem tudom, hogy kellene egy ilyen helyzetet kezelni, hogy kéne viselkedni, és ettől kiborulok.
hogy még most se tudom.
bábölinek, könnyednek, mosolygósnak-kedvesnek kellett volna lennem, úgy érzem, aki felülemelkedik az egészen, és még véletlen se haragszik ...
akkor lehetett volna egy kis smalltalk,
simán benne volt, hogy odalép a főcsávó, aki mellette állt, és bemutatkozunk és onnantól ismerem ...
de nem, én morcos voltam.
igy atomtutira többé nem köszön már, pláne nem beszél velem...
naná.
holott semmire se vágyom jobban, minthogy ez az ember kedveljen - holott tudom, hogy ez így miert nem oké, és hogy joggal haragszom, mégis, érzésre meg még mindig masszívan ez.
ráadásul ez az én tavalyi kedvenc helyem, (ami most is ultimate szivemcsücske, csak nem járok, mert már sétálva szoktam kvzni ugye, es ahjoz a meki praktikusabb), miért van még itt is itt?!? hogy kerül oda már megint, ami fontos nekem? hát nem is ebből az életből, se nem erről a környékről ismereeeem...
kísért, követ az "emléke", eléggé elevenen.
miremegkaptam a szendvicsem, már rég elment az etvágyam, konkrét kínszenvedés volt lenyomni.
onnantól körülöttem vágni lehetett volna a zavart, pedig ők kinn ültek, én benn, s pont ő háttal volt ... de rájuk láttam.
iszonyuan kiakadtam, agyoncsapta az egész napomat ez a kis ez.