tipikusan azt mondom, nem kerülöm a mentális erőfeszitésekkel járó dolgokat (diva teszt - de amúgy rosszak hozzá a példák) - így is gondoltam, őszintén... miközben meg amúgy de.
hát naponta 200x zajlik le konstans a "most nem, most túl fáradt vagyok ehhez / most nem tudok ezzel foglalkozni / most nincs hozzá agyam, erőm, ... / majd később/holnap/máskor, ..., ... (nem csak most, hanem mindig, egész életemben.)
mert minden is mentális erőfeszítéssel jár, ami aktuálisan nem ránt be, és nagyrészt az érzem, most nincs erőm hozzá, most nem megy.
de egyrészt mégis melyik felnőtt ismeri be magának-magáról ezt, hát milyen képet fest az önálló, egyenrangú, kompetens kép helyett?! ugye.
másrészt: ha valami beránt, akkor meg ugyanén elég nagy mentális erőfeszítésekre vagyok képes. (2 hét alatt, meg 10 nap alatt megírt egész patent szakdogák, utolsó utáni pillanatos tanulások, megfeszített munkatempó pihenés-evés-ivás nélkül, végigpörgött 12 órázások, .stbstb.., ...)
persze, a hiperfókusznak mondott dolog, ugye.
de ezek projekt alapú működéses, időszakos, engem teljesen kicsinálós működések amúgy.
a gyerek is hiperfókusz, de ha egy hetet van itt, a második felében már nagyon amortizálódok le és várom a végét, és kell egy csomó nap, hogy regenerálódjak, legalább a nullára fel.
őszintén, már egy hétvége után is min. egy nap csak zombulok, lézengek, használhatatlanul. pihenem ki. (külön kínos ez egy munkahelyen, ahol ezt nem tehetem meg, olyankor aztán túlerőltetés van, ami nyilván visszacsap.)
egy hagyományos munkahét is úgy néz ki nekem teljesállásban, hogy a második fele már pusztán harc a kibekkelésért, túlélésért, kb számolva a perceket, hogy végre szabadulhassak, hogy végre újra a saját életemmel-dolgommal foglalkozhassak, ami épp jólesik, hogy alhassak, szöszölhessek, stb. és egy hétvége, az nem elég igazán feljönni belőle, így az egész egy konstans lefele tartó spirál... nem is bírtam sose egy évnél tovább egyhuzamban még, ha jobban belegondolok.... (munkahelyváltások szünetekkel, más munkarendek, covid miatti leállások, ...) és teljesen elfogytam benne mindig.
szóval élettapasztalatom szerint 2 munkanapnál többet nem tudok letolni egymás után úgy, hogy ne pusztuljak benne meg és kínlódjak abnormálisan. (és aztán sem elég egyetlen napnyi rápihenés.)
ami összeegyeztethetetlen mai felnőtt életünk követelményeivel.
és esküszöm, nekem is fwp elkényeztetett hisztilibás feljogosítottgyerek rinyálásnak tűnik, és annyira nem hiszem el magam se, hogy ez így egy létező dolog lenne.... pedig gimi óta már biztosan tart a saját emlékeim szerint is. (korábbit nem tudom...) (igen, gimiben is azt vártam, hogy csak legyen már vége, jussunk már el oda, hogy nem kell ennyit menni...)
vajon benne van ez is? ezért is húzódik a költözés? mert onnantól záros határidőn belül tényleg csak magamra számíthatok anyagilag, amitől rettegek?
vajon ez tényleg amolyan gyerek mód, vagy csökkentértékűség séma, függőség, vagy van valami olyan problémám, ami tényleg ellehetetleníti a normális terhelés megugrását és teljesen valid rossz tapasztalataim vannak? (vagy is?)
rettegek újra dolgozni, hogy őszinte legyek.
így, hogy nem dolgozom, is rendszeresen elfáradok, és nem, ez nem valami kényeskedés, meg jódolgában úripicsulás, bármit csinál is az ember, el lehet benne fáradni.
egyszerűen rettenetes, hogy ezt kell tenni a túléléshez, ahelyett, hogy élhetnék úgy, ahogy pl most élek. (végre nem vagyok konstans xtrém kialvatlan, bár alvásgondjaim most is vannak, de ég és föld, no és végre nem csak vegetálok.)
amúgy ha már napi 2-3 dolognál többel kell foglalkozni, az már xtrém nehéz valahogy. (jó, ebben a 2-3-ban nem vagyok biztos, de az a benyomásom, hogy kevés dolog fér bele, mielőtt kipurcanok. nem csak most, hogy elszoktam a terheléstől, hanem átlagban, mindig.)
azt vettem észre, nekem minden is erőfeszítés, ami szerintem másoknak nem az, vagy legalábbis nem akkora.
(emiatt merült fel bennem amúgy az auti. hogy egyszerűen nem igaz, hogy ez normális, hogy mindig minden is ennyire nehéz, másokat nem hallok folyton arról beszámolni, hogy az életük élhetetlen a leghétköznapibb terhelés mellett is.)
(aztán lehet, hogy az egész csak egyéni szocproblem, ki tudja.)
de hogy minden is kihívás tud lenni, ami xtra energiabefektetést igényel.
időre csinálni bármit. irányítottan csinálni bármit. nem elfelejteni megcsinálni bármit. enni. inni. hajat mosni. elindulni otthonról.
egyáltalán, emlékezni arra, mit is akarok - kéne csinálni.
ezek egyáltalán nem mennek maguktól.
nevetségesen nem.
és persze kívülről talán az látszik, hogy hisz megcsináltam, de közben csomó átfutási ideje volt, mire sikerült.
sokszor egy hajmosásra is több nap alatt tudom rávenni magam, pl.
belekezdeni bármibe is, az nagybetűs kihívás.
és ha abbahagyom, folytatni is az.
és olyan az agyam, mint egy aranyhalé. mintha minden dobozokba lenne téve, de a dobozok nincsenek egymással kapcsolatban, se címkézve, se rendszerezve, vagy hogy is mondjam - mintha kb azon múlna, hogy eszembe jutnak-e a dolgok (emlékek, tárgyak, lehetőségek, dolgok létezése), hogy épp belebotlok-e, vagy valami olyan szembejön-e, ami előhívja...
emberekre, teendőkre, dolgokra, eddig megtörténtekre is szoktam rácsodálkozni...
az a benyomásom, hogy átlagban kb csak befogadásra vagyok alkalmas.
sodródásra.
ahova visz az internet, a lábam, a pillanatnyi érdeklődésem...
van, hogy nem tudok megcsinálni dolgokat, mert minden nap úgy kelek fel, hogy nem emlékszem ki vagyok és mit akartam és hol tartottam, és újra fel kell magamban építeni mindent, és jutok, amíg jutok, de bármeddig jutok is, reggelre újra elvész.
telefonos emlékeztetőkkel élek, de így is simán kimaradnak fontos dolgok is, vagy legalábbis elfelejtődnek akár 2-3 hétre is...
(tele van a múltam lejárt sztk-s beutalókkal is, pl.)
és olyanokat is el tudok felejteni, amiket aztán nem lehet helyrehozni, ésvagy amiket nagyon akartam.
mindig millió dolog van a fejemben, a napomban, és amikor rá tudok fókuszálni valami elég erős ingerre, pl a mobilomon, akkor az átmenetileg kiegyenesíti a katyvaszt. de nagyon nehéz látnom a bigger picture-t, mert interferál a mindenmás, mindig is.
sokszor teljesen elforgácsolódik az agyam, a jelenlétem. szét. vagy hát... szóval vagy nagyon ráfüggök egyre, és akkor kb semmi már nem tudja átlépni az ingerküszöböm, vagy nagy nehezen csinálom, de minden is elkanyarít.
meg akarok nézni valamit a telómon, guglin vagy időjárást vagy akár kb időt, (jobb esetben csak) tíz perc reelzezésből ocsúdok fel máris. és simán van, hogy 3x is neki kell futni, mire.
kimegyek wc-re, egy örökkévalóság és minium egy, de inkább több dolog múlva jut eszembe, hogy amúgy én valamit félbehagytam és mit is.
bennfelejtett mosások, elmulasztott ígéretek, félbehagyott pakolós projektek (mert elfogyott a lendület), valamit akartam, de mit töprengések...
viccesek a lánc-terelődős, sorban mindenbe belefogós, aztán valami egyebet meglátós és arra átváltós, de onnan is továbbváltós vidik, de hát na.... közben meg basszus, ezénvagyok.
de nem mindig egyformán. hullámzik. vannak jobb és rosszabb napok, tevékenységek, terelődések, semmitnemcsinálások, produktív píkek. (lehet, ezért nem is kapnék diagot.)
ja, meg van a "túl sokat, mindent is kéne", amit már át se tudok gondolni, nemhogy végül bármit is csinálni...
meg tisztán gondolkodni, azt se szoktam tudni sokszor-sokszor.
néha hiűba vagyok egyedül, el kell menni itthonról pl beülni valahova egy kvra, hogy egyáltalán halljam a saját gondolataimat - pont a hangzavarban, nyüzsiben. (egy plázába is akár.)
(míg máskor pont a hangzavar túl sok, annyira, hogy ne tudjak még gondolkodni, sőt, felfogni se, hiába beszélnek hozzám, csak ordítani vágynék, hogy eléééég, csöndet akarok.
totál esetlegesnek tűnik egyelőre.)
a természetben vagy kertvárosban tett séta tudja még kiegyenesíteni a gondolataimat, kiszellőztetni a fejem, lenyugtatni az idegeimet, de az meg mindig úgy kezdődik, hogy először rámjön a zokoghatnék, sőt ordíthatnék. amit visszafogok persze.
minden túl sok olyankor is, belül, és azonnal megrohannak a szorongáskeltő gondolatok.
ahogy megrohannak esténként is, amint leteszem a fejem a csendben.
a csend tele van azzal a rengeteg gondolattal, egyből, és nyilván mindig olyasmi jön fel, amin tök legiten aggódom ugyan, de aggódom.
(vagy hogy mit vásároljak, vagy mit szeretnék megvenni. ez a másik nagy bepörgés. a szerzési vágy, az álmodozás, ami adrenalin és gondolatok végeláthatatlan sora - olyankor még a szorongásnál is nagyobb bukta az alvás.)
szóval az alvás is úgy néz ki, hogy csak telefonnyomkodással bírom ki, míg el nem jön a pont, hogy ragad le a szemem, akkor gyorsan lerakom, és ha elég jól ütemezem és szerencsém van, már nem pörög fel újra az agyam, hanem reggel lesz.
reggel is azonnal felpörög, és máris alig kapok levegőt is, hirtelen. minden is sok egyből, kb.
megy máris a rengeteg tennivalón ésvagy nyomoron való gondolkodás.
a sok kell-en, vagy akár azon az egyen is, ami arra a napra van, ha csak egy van, ha egy is van.
ó, igen.
ha mennem kell valahova, pláne ha időre, az nekem aznap egy naaagy feladat. sokszor semmit se tudok csinálni pusztán azért, mert később menni kell valahova. akárhova.
időre, készülni. kiszámolni, koncentrálni.
nagyon nehéz, sokszor még most se ugrom meg, hogy odaérjek, de azért többnyire már jól megy.
de hát leszív.
meg stressz. nagy stressz bármit is meghatározott keretek közé szorítva csinálni, vagy emberek közé menni. (mármint úgy, hogy dolgom is van velük, annál komolyabban, mint random boltosnéni, random ügyintéző, ....)
munkahelyen levés meg aztán pláne.
ó, igen, reggel már fizikailag rosszul, teljes kómában, gyomorgörccsel, félig csukott szemmel indulok neki, bevergődöm magam és ott ébredezem kb, és máris minden rossz, pusztán attól, hogy meg kellett erőszakolnom magam, és órákkal hamarabb felkelni, mint ahogy a szervezetem akarta volna, és kimozdulni, sőt, olyan helyre menni, ahova nem akartam, ráadásul időre, bónuszként egy csomó "kell" közé. ahol se enni, se inni, se szöszölni, se a saját ritmusom szerint létezni nem lehet.
számomra mindig minden csinálnivaló, ami nem csak úgy jön, megterhelő.
többnyire akkor is, ha látszólag simán megy.
nehéz, nagyon nehéz az adhocnál összeszedettebben működtetni magam, nap nap után.
így is.
és fénysebbességgel közeledik a nap, hogy újra százszoros tempó meg elvárásmennyiség meg kötöttség legyen.
és nem jutok közelebb az élhetővé tételéhez. (most úgy látom, hogy azzal se eléggé, ha megszabadulok ettől a mérgező izétől, amiben még élek.)
és amúgy is tényleg félek egyedül lenni.
amúgy mi van, ha a "kell, hogy legyen valakim", az meg nem csak társfüggés, nem csak bordi "nem bírok egyedül lenni", gyermeki kapcsolódás, 'mintha nem is léteznék egyedül' élmény, technikai önállótlanság,
hanem, mint pl ahogy több vidiben is láttam, amikor elhallgat a zaj a fejében, ha hozzábújik a másikhoz: egy külső szabályozó.
a másik fél az, ami horgonypontokat nyújt a valóságba, 'az idő elfolyik mellettem' élménybe, az örökös túlkésőbe, kívülrekedtségbe, szétesett napokba. meg iránytű is... egyszerűen igazodási pont is, még evéshez, fekvéshez, valahová menéshez is, ...
no meg dopaminforrás. tuti dopaminforrás is.
de nemtom.
nemtudoksemmitsetényleg.
de hogy az élet egy rettenetesség tud lenni az elvárásaival, mert nekem azok rosszak, és nem tudom, hogyan ne legyen így.