szomorkodjunk együtt

lesérültem másfèl hete, amiről nem voltam hajlandó tudomást venni, mert hát nálam az outdoorgirlység nem egy felvett, hanem egy leíró identitás... rámozogtam, majd arra is, meg még, meg még, ..., meg persze közben pihentetés címén négykézlábaztam meg guggolásztam unokaöcséimmel, mert hát eddig mindig megúsztam végül és kibírta a testem és elmúlt minden is, a derékfájás is, az összes megerőltetés is, ...

na hát most nem.

find your limits, then push your limits as my .ss.

így aztán fáj a bal lábam.

és bicegek.

ott láttam be, hogy ez így tényleg nem megy, mikor a szokásos szigetmegsétálásomon is már újra sántítottam.

 

(mert sántítottam én már a busztól a szüleimig is, mikor mentem le az ünnepekre, de gondoltam, az ottani pár nap "pihentetése" majd segít. végülis akkor javult is, átmenetileg, valamennyit. de persze azt nem bírta ki, hogy itthon újra úgy viselkedtem, mintha rendben lennék.)

egy ismerősöm úgy fogalmazott: erre mondják, hogy te mindent megtettél. (ertelemszerűen hogy eszkalálodjon - a szerk.)

és hát sajnos tudom, hogy tényleg.

nade ettől nem lett könnyebb. sőt.

mert ugye azt se tudtam megmondani, akkor is fáj-e, ha nem mozgatom, mert ha a perpetuum mobile nem is létezik, a 2 évesek mellett én vagyok köbö az ahhoz legjobban közelítő fenomén.

(érzésre, mert persze az evés is sokx olyan felesleges koloncfeladatnak tűnik - bár definíció szerint tudom, igy sem jó analógia.. de értsétek jól.)

na de szóval hogy most szenvedés van.

de valami nagyon.

semmit se tudok csinálni abból, amire szükségem lenne, vagy amit szeretnék.

se bicikli, se séta, se túrázás.

azt is mondta az ismerősöm, hogy persze tök jó, hogy ennyire szeretek menni, de tudni kell seggen maradni is.

aha.

értemén, de úristen, mennyire nehezen megy!

szabályos elvonási tüneteket produkálok már most.

és a pihentetés se megy jól, igazán azt se vágom, hogy kéne, mindig elfelejtem felpolcolni, ill nem is teljesen értem, azmiaz, szerintem.

ugyan lemondtam a hugomékkal Gellért-hegyre mászást, de utána ott voltam velük egy plázában órákat, mert hát megígértem, ami megint nem az, amit csinálnom kellett volna, utólag már látom.

meg azért elmentem társasozni, mert végülis nagyrészt bkvzni kell meg ülni.

kapásból azzal a villamossal, amin lépcsők vannak.

és persze elfelejtettem, hogy akár a felszínen is átmehettem volna az aluljáró helyett, ahol csak csilliárd idő alatt, fokonként egymás mellé téve mind2 lábam másztam föl meg le..

meg akkor már elkanyarodtam a burgerkingbe is kajáért, mer' ott kb csak ezt tudom szerezni.

nomeg én nem bírok hagyományosan láblógatva ülni azon a kanapén (semmilyen kanapén, de széken se kb), anélkül, h ezerszer inkább önkéntelenül magam alá vagy felhúzni próbálnám a lábam... meg amint találok egy pózt, ahol nem fáj, máris reflexesen ráznám-lóbálnám. 

de itthon is: hiába lakom a földszinten, kérem, hát csomó lépcsőfok visz azért odáig.

és takarítani is kéne.

és és...

szóval mijafrnc.

és a legnagyobb nyomor ugye, hogy egy napot még kibírtam nélküle, de ha ma láttatok egy pityergő nőt a szigeten egy piros pad fele bicegni, az én voltam.

a tehetetlen dühtől, hogy nem bírok.

és hogy nem csinálhatom, amikre kb az egész létezésem épül mostmár...

s sóváran nézni a másokat, akik kihasználva a capable-ségüket mozognak.

újra visszakényszerülve egy padra, amit tavaly még szintén úgy szerettem, de ami mostanra büntetésnek tűnik a mozgásban levéshez képest, kb.

szóval van baj rendesen jelenleg.

#tudomhogytúlrészleteztem, de

#sajnáljatok.

na és persze hesteg mehessek már végre. wtf.