a kismucinak

azt hiszem, apával nagyon rosszul csináltuk, sajnálom. nem így akartuk, jól akartuk, de nem tudtuk jobban. nem is tudtuk szerintem igazán, hogyan kène. most se még.

borzasztó nehéz volt elveszíteni téged, a családunkat, a közös életet. (én, mondjuk úgy, belehaltam.) gondolom, neked is, és csak remélem, hogy volt hozzá  segítséged, valami kapaszkodód, mert én nem lehettem ott. vagy hát nem tudom, te hogy élted meg, kezelted, de amikor nyáron, az első vagy második újratalálkozásunkkor a nyakamba ugrottál, mikor apád kicsit kettesben hagyott minket, és csak szorítottál, majdnem meghasadt a szivem.

abban a hét évben mi egy család voltunk. és ez nem vált semmissé. attól, hogy lezárult, mint az életünk egy külön fejezete, attól még ugyanolyan fontos része maradt, és ugyanúgy igazi és meghatározó és a gyerekkorod első tíz éve. (mert te nem emlékszel másra, neked én is mindig voltam már, tudom.)

te az én kis mindenem is voltál. ugyanúgy, mint apáé és anyáé.

az én eddigi életemnek is te határoztad meg majd' az egynegyedét. benne voltál mindenben, hiába nekem is csak a hétvégi kváziszülőség jutott. mert ugyanúgy az enyém is voltál, ha nekem nem is a véremből. de ugyanúgy az én szivemből is.

téged hárman néztünk mindig szülői gondoskodó szemmel. téged hárman szerettünk aképpen.

mert szerettelek, mindennél jobban. és ismertelek is, többnyire jobban is, mint apa. 

mikor kicsi voltál, nálunk az én ölembe másztál elfáradva, az én hátam mögül pislogtál ki idegen helyen, velem fürödtél, én töröltem a popsid, hozzám bújva deleltél, az én arcomba toltad az arcocskádat reggelente, hogy ébredjek fel, nekem csacsogtad el már akkor is a dolgaidat, és én voltam a balanszírozó erő apád felé. mikor már nem voltál kicsi és apáddal is bújtál többet, meg aztán mikor már toligáltam át rá féllábbal kifele tapogatózva a feladatokat, se kerültél tőlem távolabb, valahogy ezek a dolgok nem vagylagosak... és hát nem volt számomra nálad fontosabb ember a világon. 

szerettelek és ismertelek.

a szeretet maradt, de már nem vagyok az életed része úgy, és mostanra már nem tudom lekövetni.

nagyon nehéz megélni azt, hogy igazából lassacskán már nem ismerlek. már nem hallgatom a sztorijaidat, nem érzem uptodate, hogy vagy, miben vagy, nincs meg az a folytatólagosság...

még tudlak - még eltalálom tippre, mekkora ruhaméretbe nőhettél bele... még értem, ha a barátnőidről beszélsz meg hogy mit szeretsz sulin kívül.. még tudok megfelelő ajándékot is vinni neked, úgy tűnik.. 

de már nem látom részleteiben, már csupaluk szitásra ritkult az információs szövedék. igazából én már nem vagyok a részese. 

ami félelmetes. és szomorú és nehéz. (nekem. remélem, te mostanra már csak éled tovább az életet és már adaptálódtál... neked az idő más léptékben tellik, neked ez a kevés kontaktálás még sokkal ritkább és kevesebb volt, közte sokkal több meghatározó másdologgal.)

ne értsd félre, szeretem a mostani, "új" életemet. hiába te sem úgy vagy benne és már nem úgy hiányzol. (de persze hiányzol és mindenkinek is elmeséllek köbö, mindig, meg emlegetve vagy a mai napig.)

de félek, hogy ennél jobban is elveszítelek, hogy ennél is jobban kikopunk egymás valóságából... (bár már kikoptunk. már ez inkább illúzió valahol, valami távoli rokonság. vagy hát ... nem is tudom, mert még statementként "vagyok". a temetés okán is, a születésnapod miatt is természetes volt, hogy megjelenjek ... de közben nem vagyok ott már. ..na, szóval nem tudom.)

közben meg csak örülök minden alkalomnak, amikor veled lehetek. amikor hallok rólad.

annyi biztos, hogy elengedni ennél is jobban nem akarlak-tudlak. (nem is hiszem, hogy kéne. ezt is túl soknak érzem. túlzóan soknak.) csak a kopástól félek, meg minden olyan ... esetleges és bizonytalan ezzel kapcsolatban. (külön nem merlek keresni. meg semmiképp nem akarok bármi xtra súlyt se pakolni rád. szóval nemigen tudom, még most se, hogy lehetne jól ezt.)

azzal dolgozunk, ugye, amink van. a dolgok továbbra is  alakulás, meg persze alakítás, kitalálás alatt. (csak hogy ne tagadjuk el a kontrollt, persze főleg apádon meg az élet húzásain múlva.)

nyilván valahogy majd lesz. (bár ez pont nem az, amit kiszámithatóság és biztonság címén az ember egy gyereknek nyújtana...)

de: igazi megismételhetetlen csoda volt, hogy azt a hét évedet ilyen közelről láthattam.

és hogy voltál.

és hogy vagy.