"újra leültem az ősszel felvett kérdőívek elé, ill előkaptam egy ponton túl a zárójelentésem is, hogy megnézzem, hol hány pontot adtak ők.
na, hát nyilván nem tudom, csak a diva2-őt letölteni, azóta elvileg van jóval újabb verzió, de persze kishazánkban ki tudja, mit használnak... (ősszel talán az 5öt? a záró szerint, de már nem emlékszem, az miben különbözött, sajnos.)
és a divánál tutker nem fog kijönni, mivelhogy gyerekként velem semmi probléma nem volt a suliban. egy nagyon vonalas, szabálykövető, csendes, szorongó, megfelelési kényszeres, maximalista, precíz, presztizskérdésesen jótanuló jókislány voltam, aki okos is hozzá.
sosem vétettem jelentősebben figyelmetlenségi hibákat - ha már valamit helyben meg kellett csinálni és el is kezdtem, akkor bevonódtam és csináltam, rendesen.
inkább olyan emlékeim vannak, hogy alsóban pl pikk-pakk megvoltam, és utána rajzolhattam. szerintem nem csak dolgozatnál, hanem órán is. (van egy ilyen emlékem, hogy hosszú időn át mindig lovat rajzoltam, mindig ugyanúgy - aztán fene tudja, persze. majd lecsekkolom.)
szerintem nem okozott nehézséget figyelni se, legalábbis úgy, hogy az észrevehető legyen. gondolom alapvetően vagy totál intenzíven be voltam vonódva, vagy olyasmiket kellett csinálni, ami nem igényelt különösebb mentális erőfeszítést - nekem legalábbis nem. vagy már akkor is szuperpro voltam abban, hogy kivágjam magam gond nélkül, ha olyan volt a helyzet, nem tudom.
sőt, lehet, hogy akár úgy is vehetjük, hogy a hiperfókuszom a megfelelés volt?
ma is iszonyúan pontos, precíz és figyelmes tudok lenni - legalábbis addig javítgatom, amíg jó nem lesz, és átnézem 200x, mondjuk a blogot nem, így is irreálisan sokáig írok egy posztot, de hivatalos meg sulis izéket simán -, aki nagyon igényes a kezéből kiadott dolgokra (sőt, pont azt kellett megfejlődnöm az évek alatt, hogy elengedjem a maximalizmust, és be tudjam lőni, hogy valami mennyire fontos és mennyi hozzá az elégséges teljesítmény, elégséges beletett munka...) - persze csak ha már egyszer elkezdtem, és bevonódtam.
de ez meg csak úgy működik, hogy akkor viszont egyben, folytatólagosan le is tolom. (én sose tudtam mindennap egy kicsit tanulni - csakis utolsó este készültem a témazáróra is, egy tömbben tanultam vizsgára is, jellemzően mindent az utolsó utáni pillanatban kezdve, akár reggelig is... de már kicsinek is simán esti lefekvésnél jutott eszembe, hogy amúgy meg kellett volna másnapra tanulni a himnuszt vagy akármit, és akkor mehetett a tanulás (kicsinek anyámmal) kb ájulásig - meg még reggel is, meg még minden szünetben is, de meglett, mert elég volt az agyamnak ennyi... de úristen, mennyire alapélményem az a rengeteg stressz és rettegés, hogy hát én nem tanultam rendesen, meglesz-e vajon, hogy sikerül... és mindig mondtam másoknak, hogy nem tanultam, és ők mindig kivoltak rám, mert így is nekem sikerült kb a legjobban - pedig basszus, tényleg nem tanultam, és tényleg valóban izgultam, hogy mi lesz ebből...
na, mondjuk ez a medzsik egyetemen már nem annyira működött, mert nem, a vicc ellenére nem lehet egy éjszaka alatt megtanulni kínaiul, ha nem vagy zseni, és az azért nem voltam.)
hogy el voltam-e bambulászva? volt-e az a jelenség, hogy beszélnek hozzám, és nem értem/hallom/detektálom, nem tudom az instrukciót lekövetni? kellett volna, hogy legyen, ygerekkoromban is, mert felnőttként hozom, ha fáradtabb vagyok - de hát fene tudja. ennek utána kell még járjak.van ugyan valami homályos emlékem, hogy folyton a padtársamról nézem, hogy most akkor mi van, meg lemaradok a jegyzeteléssel, de elvileg senki nem jelzett ilyen gondot, szóval nemtom. (megfelelési hiperfókusz itt is esetleg?)
ugyanígy nem volt gondom a suliban az instrukciókövetéssel, dolgok befejezésével. (megfelelési kényszer, helló.) (azzal viszont, úgy rémlik mégis, volt, hogy nem tudtam esetleg időben befejezni, amikor valamit túlgondoltam, túlcsináltam, vagy mégis nehéz volt nekem és rosszul osztottam be rá az agyam és nem értem végig, de hogy ez mennyire volt állandó... )(ez amúgy ellentmond annak, amit korábban leírtam. vajon tényleg semmi gond nem volt velem a suliban? vagy ennek ellenére is megvolt az ötös, és akkor mindegy volt?)
"szüksége van struktúrára, hogy befejezze a feladatokat"... - , na, ezt nem tudom, mit jelent. de egyrészt gyerekként nyilván anyám tanult velünk és mindent is leellenőrzött, kikérdezett, gyakoroltatott, és kiveszekedte belőlem, hogy csináljam, tanuljak, másrészt később is alap volt, hogy ugyan csak későn, este, de nekiülök végre, és csinálom, mert muszáj, mert a világ összedőlne, ha nem tenném, és mindeféle rendszerekkel próbálkoztam arra, hogy minden házi követhetően meglegyen, meg mit milyen sorrendben, hogyan, függetlenül attól, hogy utáltam. presztizskérdés volt, na. persze felejtettem el házit, meg tornacuccot bevinni, de szerintem nem volt vészes, mert ez volt a legeslegfontosabb dolog az életünkben kb. illetve, most hogy belegondolok... rendszeresen kellett felkelnem reggel, mielőtt még negyed-félórát visszaalszom, hogy befejezzem a dolgokat, meg lehet, még szünetben is csináltam, pl gimiben? ejj, de nehéz visszafejteni...
emlékszem, gimiben egyszer elfelejtettem készülni egy szódolgozatra, és bele voltam halva. az első olyan dolog volt, amit látványos következményekkel felejtettem el. (egyest kaptam. én. én egyest, akinek az addigi legrosszabb jegye asszem az a kettes volt, amit általános másodikban kapott, mert nem értette meg elsőre a maradékos osztás lényegét.) (tesiből mindig rossz jegyeket kaptam, de azon kívül - mert az nem az okosságtól függött, úgyhogy nem számított, és azzal nem is tudtunk mit csinálni.)
amikor szenvedtem a fizikával, és négyes voltam félévkor, szintén majdnem vége lett a világnak. sőt, talán egyszer év végén is az lettem? egyetlen egyszer? de lehet, hogy csak félévkor, és az volt mindennek a legalja, nem tudom. mindenesetre én mindkét suli végén megkaptam az "iskola kiválóságai" külön díjazását, plakett meg pénz, meg presztizs, tudjátok.
gyakran kerültem-e a tartós mentális erőfeszítést? hát, azt mondanám, igen. amennyiben az utolsó utáni pillanatig elhúzás azt jelenti. illetve, hogy a sulis dolgokat nagyrészt sokkal gyorsabban lehoztam, mint mások, tehát nem volt tartós.
olvasni viszont szerettem nagyon. azt, ami érdekelt. szerintem az akkor dopaminforrás volt és hiperfókusz. (ami nem tetszett, azzal viszont iszonyúan kínlódtam... és nagy otthoni konfliktusok árán lett elolvasva csak. ha egyáltalán, mert igazából nem tudom, gondolom, végül valahogy végigszenvedtem magam a Légy jó mindhaláligon, de hogy hogy, azt ne tudom...)
dolgokat valahogy nem sokszor veszítettem el - nagyon akkurátusan ragaszkodtam mindig ahhoz, ami az enyém volt. és mániákusan rendszereztem amúgy. szerettem nagyon rendszerezni. és anyám is nagyon sokáig ellenőrzött szerintem minket. de amúgy nemtom.
elvonták-e a figyelmem külső ingerek? szerintem ha valamire már rákoncentráltam, akkor már arra nagyon koncentrálva volt. azt pont abbahagyni volt nehéz, szerintem. de nem tudom, nem tudhatom, hogy volt ez gyerekkoromban. alapvetően érdekeltek a világ dolgai, a sulis dolgok is, és valószínűleg régen is jó voltam abban, hogy valahogy megtaláljam a dolgokban azt, ami miatt számomra érdekes lehet...
gyakran feledékeny voltam-e napi tevékenységeimben gyerekként? hát, lövésem sincs. a cuccaimat nem hagytam el ugye, mert nagyon akkurátusan ragaszkodtam hozzájuk. a határidőket többnyire az utolsó pillanatban kiszúrtuk. a szüleim eléggé külső kontrolláló erő voltak, így azt nem tudom, hogy az állandó szétesettség volt-e, csak nem jött ki, vagy kompenzálható volt, vagy hogy....
aztán ... sosem álltam fel és járkáltam órán, vagy bármikor, ha nem szabadott - wtf, hát nem szabadott, miért csináltam volna olyat, amit nem szabad??? (teljesen jól elvoltam a helyben aprómozgásokkal, babrálással, bambulással két szünet között, mikor meg úgyis kizavartak...)
meg amúgy is, én el tudok lenni felnőttként is úgy, hogy túlülöm magam. egészen más egységekben van mehetnékem, és egészen más dolgot jelent. (ingerkeresés, hiperaktivitás inkább fejben van most is, plusz, ha valami érdekel, akkor simán órákig fel se kelek, míg már fájni nem kezd...) viszont munkában szerettem járkálni, és a portán, helyhezkötve is ide-oda, fel-alá járkálgattam, amikor lehetett, és az irodaválasztásnál is a harmadikra kértem magam, hogy legyen a napban lépcsőzés, korábban meg mindenhol óránként le/kisétáltunk dohányozni, szóval megvolt a jövés-menés...
és suliban sosem kellett rámszólni, hogy túl sokat beszélek, belebeszélek, túl hangosan beszélek - mert hát én egy szorongós jókislány voltam, akinek inkább az volt a gondja, hogy a suliban sem beszél...
(nade bezzeg otthon, ott folyton pofáztam. és pl ha felolvasták volna a "nem képes csendben tévét nézni" kritériumot, az egyértelműen pipa.)
ugyanígy felnőttként, ha felolvasták volna, hogy "nehezére esik tevékenységeit csendben végeznie - nos, az is egy nagy igen pl. ill hacsak nem szippant be a könyv, nyomigálom közben a telefonom. ha uncsi, akkor dumálok, amikor olyan szituban vagyok, ahol lehet - de ahol nem lehet, ott most sem. nagyon, nagyon szabálykövető vagyok most is, és alapvetően inkább visszahúzódó, ha társaságba megyek.
nehézség a várakozással? nem tudom - amíg van mivel elfoglalni magam, addig nincs. szerintem én már gyerekkoromban is nagyon kreatív lehettem ebben, nem kellett hozzá okostelefon. szórakoztattam magam mindenfélével, fejben történeteket írtam, játékot találtam ki, rajzoltam, írtam, nézelődtem, ..."
ez pont nagyon jól fog jönni nekem, aki megint neki kell üljön a divának, micsoda jó, hogy már így előredolgoztam... (nem is emlékeztem egyáltalán.)
((ja, és amúgy meglehetősen sok érdekes piszkozatom van.))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése