megmakkanok bele

szóval a multkoriról lemondani, miközben az volt, amire a világon mindennél jobban vágytam épp, és amúgy azóta is - az xtrém kemény volt.

valami brutál önérzetesség, sértettség, harag  és félelem kellett hozzá,

és persze utána írtam neki, cseteltünk kicsit, szóval pontosan tudja, hogy érdekel még mindig, és tényleg, tényleg mindegy neki - ha nem, hát nem, megvonja a vállát, semmi effortot nem óhajt beletenni,

én meg ettől borzalmatos értéktelennek érzem magam,

na és kilátástalannak mindent, hogy még valaha is fogok kelleni olyan férfinak, aki nekem eléggé kell,

és mikor tegnap én a fiatalabb jópasikat nézegettem a plázában,

engem meg egy (nekemöreg) negyvenes nyomipasi szólított le,

azt hittem, belehalok.

hogy szóval ennyire öreg és csúnya vagyok, hogy csak az ilyeneknek keltem fel az érdeklődését, ők viszont ráadásul magukkal egy ligába tartozónak érzékelnek?

ennyire "rossznő" vagyok ezekszerint tényleg?

(pont, ahogy féltem tőle, pont ugye mindigis ezt éreztem, a rondaságot,

most meg már a fiatal glow elvesztését is, hogy nem vagyok már tényező a plöttyedt-petyhüdt gyűrődő-lógó arcom-testem miatt,

és mindigis azt éreztem még mellé, most meg pláne, hogy így viszont nincs értelme az életnek igazából, 

mert ha nem vagyok elég jó és vonzó azoknak, akikhez vonzódom, akkor örökkön örökké ezt a kegyetlen sóvárgást és  fájdalmat fogom csak érezni, 

és hiányoktól, megvonástól, magánytól és önutálattól fulldokolva fogok tengődni ... 

és apámnak is igaza lesz, hogy az exszel is annyi volt a baj, hogy túl jó pasi volt hozzám, és nem a saját szintemről választottam...

és szóval hogy az élet igy elviselhetetlen, hogy csak olyat kapnék rendesre, vagy legalább egyenrangúra, akitől viszont én viszolygok...)

de az én igényszintem nagyon felnyomta a biciklis srác meg a fiú is, irtó jól néz ki mind a kettő és erejük teljében vannak, 

mondjuk nem is kellettem nekik, csak funkcionálisan,

blablabla. 

miközben én értékelve és akarva akarom érezni magam, az összes emberi viszonyulásomban, a nemjárunkban is, nem ló helyetti funkcionális igazából mindegynek, és nem tudok mit kezdeni azzal, ha valakinek nem érek annyit, közben meg nekem is van, aki nem ér annyit, akit nem érzek elég jónak, velem egy szinten levőnek, méltónak, de és pont ezért nem akarok egyiknek se az lenni, mert irántam azt ne... és elviselhetetlen, ha csak az lehetek ...

és ezt az érzést, érzéscsomagot senkinek se kívánom.

nagyon, nagyon reménykedem, hogy csak kognitív torzítás legyen, és ne fact.

ugyanitt mindjárt elpusztulok a vágyakozástól, hogy a biciklis srác (vagy valaki, aki ugyanazt képes kiváltani belőlem) jöjjön és érjen hozzám, úgy, ahogy ő tud, és csókoljon úgy, és minden, amit csináltunk.

konkrét fizikai fájdalom szintjén sóvárgok, 10 percből 7-ben* kb, konstans, you know. 

iszonyúan nagyon elmondhatatlanul kéne.

szóval tök jó, hogy nem mentem ebbe bele igy,

mert hát azért ennyi tartásom nekem is legyen már meg ne menjek bele olyanba, ami nekem úgy nem jó és ami után sírni fogok meg szenvedni,

de most ugyanúgy napok óta sírok és szenvedek miatta, csak még bánom is, mint a qrvaélet, mert hát az univerzum pont akkor küldte, amikor legjobban kellett volna, aztán nem éltem vele, és persze így még ez az eszelős sóvárgás is fáj ugyanúgy továbbra is amellé, ami lelki megborulást ez az egész kiváltott.

tök nem biztos, hogy jól döntöttem.

sőt, inkább nem.

fck.

((*: 9-et akartam írni, de azért volt, hogy kicsikét elöntöttek a jó hormonok, ami csillapította, mert 

fel tudtam cígölni egyedül a dobozokat a szekrények tetejére, 

táncoltam egyet otthon üvöltő zenére,

cseteltem vele és olyanokat írt, hogy instant zsizsgett a vérem, 

elmentem egyedül vibe-olni egy helyre, ahol jó zene volt, jó fények, és néznivaló outfitek-stílusok és beleszaladtam a szomszédba és leült velem inni, sőt, meg is hívott a kedvencemre, 

shoppingoltam és jó dolgokat találtam és jó zene ment a plázában, amire iszonyú jó volt táncikálgatni a klassz dolgok között, meg az eltalált lookot nézni a tükörben (bár nem vettem meg hozzá a cuccokat most, mert nem tellik rá, de végre eltaláltam az updatet a modern divat szerint úgy, hogy jól is álljon és tetszettem kicsit magamnak),

kitakaritottam, mostam, vásaroltam a hűtőbe meg toligáltam bútort is meg ilyesmik és az utohatása az jó közege ennek a boostnak, egyfajta navégre, ilyen kb 5 percekig,

bejelentkezett, akivel ősz óta várom, hogy találkozzunk, hogy végre egyszer jön - ő egy volt osztálytársam, és de hogy nagyon, nagyon jó lett volna, ha ez korábban megvan, és most nagyon rosszkor van, de megoldja, hogy kocsival lejussak vidékre a reggeli sztkzás miatt, ha már egyszer a találkozás előtt várat egy másik miatt, meg amugyis váratott ennyit, de persze családos ember vidéken, pici gyerekekkel meg épitkezéssel meg stb, nyilván érthetően nem vagyok prioritás, de ő bezzeg felhívott, amikor kértem, meg aztán minden lépését a szervezésnek transzparensen egyezteti...

szóval reálisan ezek a kisebb-nagyobb intervallumok a nagy hullámzás és csapongás ellenére összeadódnak, úgyhogy csak az ébren töltött idő olyan 70%-ban érzem, hogy úristen, annyira-annyira hiányállapot, hogy levegőt is alig kapok ill küszködök ezzel.))