leszek-e valaha (féligmeddigposzt tegnapról)

újra capable.

voltam-e egyáltalán*. 

(*vagy csak átmeneti (ön)szemfényvesztés volt, egy qrvanagy kamu, amit csak mutattam, meg amit kikértem magamnak, hogy én is.)

nade, ez nem haiku, hanem csak qrvamélyen vagyok önmagam tehetetlennek megélésében. 

és az érdekel, el tudom-e mulasztani, össze fogom-e úgy rakni magam, hogy abból még valami önmagát kompetensnek megélő önjáró felnőttség jöjjön ki... 

biztos megoldja a munka.

biztos megoldja a munka? 

mert én emlékszem az örökös összeomlásokra, hogy nem bírom, ezt nem lehet bírni, így nem lehet élni... a folyamatosan visszatérő túlélesre játszásra... hogy egy ciklikus körforgó volt az egész, a padló - kipihenés - újra meg újra nekifutásokkal, ahol mindig megint jött a lefele spirál, hogy sok, nem bírom, esek szét, padlófogás...

az eszköztelenségre, arra, hogy nem értem, miért, de nekem ez nem való, mindenki elbirja, én mégsem, egy kib. ufó vagyok, aki körömszakadtáig próbálja ezt titkolni, mert senki se érti meg, és pláne mert ez nem elfogadható.

és mindezt úgy is, hogyha közben pörgettek a feladatok, helyzetek, emberek, és esetleg királynak éreztem magam, meg tudtam, hogy jó vagyok, meg mások is tudták, és voltak benne szuperjó részek is akár, meg olyanok, amikor szerettem ott lenni, azokat a dolgokat csinálni (csak többnyire nem annyit meg nem akkor, stb) ...

most bizonyos szempontokból nagggyon alul vagyok ingerelve, "foglalkoztatva", strukturálva, mert ugye null24ben nekem kéne fejben megalkotni, átlátni, priorizálni, szervezni a dolgokat, ami nyilvánvalóan nem megy, és ha épp megy is, jól semmiképp se,

és az élethelyzetböl fakadóan tele van szociális meg egyéb hiánnyal,  bizonytalansággal, szorongással, kontrollvesztettséggel, érzelmi szenvedéssel, stbstb,

és nagyon ki is jön minden, aminek nincs tere kijönni, ha kényszerpályán van az ember az ideje nagy részében - például, hogy fogalma sincs, mit kezdjen az életével, nem tudja kihasználni az idejét, nem tudja minőségi tartalommal megtölteni az életét, se számára értelmes irányba tenni, most, hogy végre alkalma van rá... egyfajta teljes ötlettelenség, fantáziátlanság is, pedig annyi mindent de jó volna csinálni...

és ez volt a biciklis srác (aka A srác): valami elképesztő capable-ség, ami ki is tudja találni és meg is tudja valósítani a maga számára a minőségi időtöltést és mindazt, amiért-ahogy érdemes élni (szerintem is, nyilvan, ha nem pont olyanokat csinálna, ami engem is izgat, nem rezonálna ennyire), az életet, élést megélni...

és ez egyfelől rohadtul triggerel, már csak a puszta létezésével is,

másfelől sóvárgok érintkezni a jelenséggel legalább az elbeszélésén keresztül.

mai napig ott forog az agyam egy sarkában, hogy neki megvan az, ami az egyik nekem legjobban hiányzó dolog az életben (#irigysóvárgás) 

és erre nem ad "hozzáférést", és utálom érte.

és úgy látom, hogy ezért is(!!) kellene annyira egy férfi - kompenzálni ezt az issue-mat.

fú, de mennyire.

és amúgy külső fogódzónak. meg keretezni.

és be is csatornázni a szabadgyökeimet, meg a dolgokat.

kb horgonynak is, hogy ne vigyen el ez a sok kontrollálhatatlanul sodró belső történés, se érzelmileg, se kognitív káoszként ..

komolyan, ilyenek.

aszittük itten, hogy (a jelenben már téves hiedelmekkel dolgozó) séma, (ú, melyik is, az önállótlanságos, de lehet több is, amit benéztünk így, most nincsenek a fejemben,) 

közben most inkább tűnik úgy, hogy azon nagyon is valós, jelenben is aktuális tény áll mögötte, miszerint nekem (a) must have dolgok tényleg nem mennek.

úgy értem, really nem. 

hát muhaha.

és egészen, tutira biztos vagyok benne mostmár, hogy számomra nem csak "szeretetnyelv" meg lelki szükséglet a testi érintés, hanem jóval több...

konkrétan gyanús, hogy nekem ez egy alapvető tool, amit sanszosan valahogy önszabályozásra (is?), mármint hogy így érzelmi meg idegrendszeri regulációra használok-használnék, hangsúlyilag tán kifejezőbben a kb folyamatos diszreguláció "kezelésére",

bármilyen szürreálisan hangzik, simán lehet, hogy a kiváltódó biokémiai anyagokon keresztül, azon folyamatok szintjén. (is?)

ésss ezért (is?) tűnik olyan brutálnak a hiánya. 

és hát egyelőre semmivel nem tudom kiváltani, én megadni magamnak, stb. 

az a minkahipotétisem, hogy minél jobban ki van alakiva és rendezve az új környezetem és életem, telepakolva jol kitalált, kialakitott, kézreálló, ismert dolgokkal, folyamatokkal, "mankókkal", emberekkel és tevékenysegekkel és minel jobban tudom biztosítani a működesi felteteleimet,

annál könnyebb lesz.

node persze ez egy rókafogta csuka, mert hat minel kevesbé áll ez rendelkezésre, annál kevesbé működöm, így annál lehetetlenebb feladatsornak tűnik megugrani ezeket, szoval pont az előfeltétele hianyzik annak, ami az előfeltételeket megteremtené...

szoval qrvára wtf.

és persze úgy is érzem, hogy nem csinálok semmit - aztán ha összeszedem, hirtelen rájövök, hogy de, folyamatosan, csak nem azt és úgy, ahogy kéne, jólesne, estöbö, és valahogy végtelen a frusztráltság és a kilátástalanság, hogy nem megy, meg nem olyan... amiben időn és téren kívül, konstans vagyok, érzésre.

és akkor így ez.