halálba idegelem ésss gyűlölöm magam, amiért nem működöm.
de hogy így really minden nap. és borzasztóan szégyellem, és mélységes mély meggyőződésem, hogy abszolút elfogadhatatlan és pláne szerethetetlen emberi lény vagyok így, amiért nem tudom kontrollálni magam és a dolgaim.
és telve vagyok keserűséggel.
és ez a keserűség beszél is belőlem, mozgat, tárgyiasít is engem, el is inflál és vergődik is, én meg csak tehetetlenül nézem.
ezt is.
igazából nagyon kettős, mert egyrészt _mindenki_ azt várja, hogy legyen végre a gyakorlatban látszata, hogy igyekszem összerakni magam,
mindenki jön a jobbnál jobb 5leteivel, hogy mit kéne csinálnom,
ami - mivel nem buta vagyok, hanem csak kontrollvesztett - leginkább csak még mélyebbre lök,
másrészt páran azért mondanak olyat, hogy hát ez teljesen érthető most, és amúgy meg haladok is, vegyem észre, meg hogy majd minden rendben lesz, csak most nem látszik, meg hogy ez továbbra is nagyon sok, meg gyászév, meg stb ...
meg egy barim rávilágitott, hogy hát attól, hogy most egy kis ideje épp nem történt semmi xtra rossz pluszban, nem várható, hogy egyből működjek, hisz az előtte levő "katasztrófák" és hatásaik még nem tűntek el...
röviden: attól, hogy már 3 hete nem halt meg senki, még nincs hirtelen minden rendben.
hajlok rá, hogy igaza van, egyébként.
és hogy többet kéne szempontváltásban arra gondolnom, hogy én mit mondanék egy barátnak, kliensnek.
de valamiért ez magamon nem működik - bármit is mondanék másnak, magamnál ugyanezt csak önámításnak, szépítésnek, kifogásnak, bulshitnek, hisztinek, gyengeségnek, életre alkalmatlanságnak címkézem,
azzal a nagyon mély meggyőződéssel, hogy az ilyen ember nem érdemel ... semmit.
még az is előjött bennem, hogy tuti úgyis személyiségzavarom van, mert aktuálisan sokx úgy viselkedem megint, mint 20 éves koromban, már ami a vállalhatatlan, szeretethiányos, a biztonságérzetért a lelkét is eladná "menekülős" dolgokat illeti...
(btw amúgy objektíve meg teljesen érthető, hogy ebben az élethelyzetben ezeket csinálom, és ahhoz képest nem is vészes igazából, azt hiszem. meg ezt mondják rá mások is azért, akiket beavatok. meg a meta ai is, amit, first time ever, mint ai-t kipróbáltam, haha.)
de hogy pl az adhd teóriáról meg teljesen megfeledkeztem. (nevetni ér.)
hogy úgyamúgy feltételeztük, hogy az van, és ha az van, amúgyis sajátossága a kontrollproblémás, impulzív nemműködés, az idő másképp érzékelése, a "nem tudok gondolkodni", a fókuszvesztés, a kell-ek és kötöttségek kerülése,
különösen nagy (és tartós) stresszben,
pláne mikor _literally minden kapaszkodó hiányzik_ ...
(szóval hogy olyasmiket várok magamtól, amik normál esetben se feltétlen mennek, haha.)
talán,
talán lehetnék magammal megértőbb. talán lehetnének körülöttem többet olyan emberek, akik empatizálnak, nem pedig csak a súlyt pakolják rám velem karöltve - ami abszolúte nem segít, amúgy. csakis messzebb lök a megoldásoktól, mert olyan xtra kínszenvedést okoz, ami plusz egy blokk, plusz egy feladat a megsürgetett megugrandó feladat előttre.
azt hiszem, mostmár kijelenthető, hogy abszolúte kontraproduktív minden, ami növeli a nyomást és stresszt és (vélt vagy valós) elvárásokat.
mindamellett pedig: ennek a helyzetnek nincs (instant) megoldása.
én nem találom magamban az erőt és kapaszkodókat most,
másoktól pedig nem várható, hogy megtartsanak. így is túl sokat tettek. igy is teher vagyok, és rezeg a léc, hogy elvesztem őket, hogy önvédelemből hátrébb lépnek, és akkor még ennyi se marad, pedig most is alig van valami már, mert mindenki unja és főleg fárad. *
a pszichológus meg ... hát most így honnan szedjek 100ezret havonta pluszban, előre megettem már a rászánhatót, azt hiszem. (szedek valahonnan, mert muszáj.)
meg és főleg: ugyan hogy bízzak meg bárkiben azok után, hogy ...
ezt beszéltük tegnap kishugommal.
hogy már a legutóbbihoz is komoly törés után, sokszorosan megalapozott bizalomvesztéssel mentem,
tudta is,
és erre pont sikerült behúzni vele egy újabb, ultimate bizalomvesztős élményt.
és abszolút nem tehettem róla. de hogy ez végkèpp milyen szerencsétlenül jött ki...
azt hiszem, én soha többet nem tudok már igazán bizalmat szavazni szakembernek. így - bár tényleg ezt tűztem most ki a lista élére - hiába megyek el, velem már nincs esélye elhitetni, hogy beleengedhetem magam egy megtartó, korrektív kapcsolódásba.
mert megtartó és korrektív my ass... a tankönyvekben, meg a szándékaiban talán.
de muszáj, mert már minden porcikám sajog a nagy igyekezetben, hogy a felszínen tartsam magam és túléljek,
miközben egyre nyílik az olló a működőképes emberek és köztem, egyedül pedig ... hát még a szakirodalom szerint is musthave a megtartó szociális háló, társas támogatás, csak én érzem úgy, hogy ez egy szégyellnivaló, túlzott szükséglet, és van brutál bűntudatom tőle, azt hiszem.
#elnyúlókrízisekbe'
#avítthestegek
* de az is lehet, hogy az egyik core problem pont az, hogy mindig is tehernek éreztem magam és pláne a problémáimat, mindig is gondot okozott másokra támaszkodni (lelkileg-érzelmileg) anélkül, hogy ne gondoltam volna azt, hogy ez nemoké,
mert vannak most, akik azt hajtogatják, hogy ez oké, míg én csak szabadkozom, meg utálom magam érte, meg sokszor már csak akkor csinálom, és úgy, olyan miatta-gyűlölettel, mikor már nagyon nem bírom visszafogni, és mélységes önutálattal és elítélően fogalmazva, negatívan címkézve minden dolgomat meg ezt az egészet, eleve úgy narrálva, abból kiindulva, hogy mindez és minden nemnormális és gáz.
aztán néha rácsodálkozok emberekre, hogy ők meg természetesnek veszik, hogy lelkileg-érzelmileg támaszkodnak másokra, amikor kell, hogy elpanaszolják részleteiben, ventillálnak, esetleg még sírnak is, és nem gondolják, hogy ez sok a környezetüknek, és nem szégyellik, és nem abból a pozícióból beszélnek, hogy ez elitélendő, vagy az, hogy rosszul vannak, az elitélendő, és nem is ítéli el őket ugyanaz az ember se akár, aki meg mondjuk elítél engem, velem karöltve.
nem tudom, ez mennyire erthető, de hogy a pozíció, ahonnan beszélünk, már eleve mennyi mindent meghatároz... és lehet, hogy már itt "elrontok mindent", vagy hát hogy ezt itt sokszor én "rontom el".
ugyanúgy, ahogy észrevettem ríltájmban, amit korábban mintha már valahogy valószínűsítettem volna: hogy elindulnak ilyen természetes emberi viszonyulások, minthogy megismernek a helyen, ahova járok, nyitnak felém, csevegősebbre kezdene vevődni a viszony, éssss akkor én lezárok - félrenézek, nem köszönök el, nem megyek bele, hanem úgymond hátralépek egyet,
és akkor ők is, és ez így annyiban marad,
aztán engem meg esz a fájdalom, hogy én miért nem kerültem be a körbe, társaságba... hogy nekem ez miért nem megy, én miért nem vagyok eléggé olyan, akit bevennének...
na, hát ... én csinálom, azért nem kerülök be. nem azért, aki, mint ember vagyok, nem "nem vagyok elég jó"... csak nem tudom kezelni ezeket a szitukat, nem tudom, hogyan kéne viselkednem, mi fér bele.
de hogyan ne csináljam ezt, hogyan néz ki az a viselkedés, ami ilyenkor rendben van??... ami még nem túl sok, de már nem is túl kevés... ugye.