hogy mi volt

hát nyilván az, hogy rossz híreket kaptam.

alapból nagyon szanaszét voltam, minden fájt és úgy éreztem, süllyedek, hiába minden, és kapálóztam össze-vissza, mert semmi a világon nem akart segíteni,

sőt, sikerült végül még rontani is a dolgokon,

és akkor felhívott a kishugom, hogy mit intéztek apám orvosával - ahova még így is úgy kellett elrángatni anyánkat kb, felügyelettel,

természetesen apánk háta mögött.

és ez a beszélgetés volt így a lecsapódása után az abszolút mélypont.

nadehogy részletek:

_fel lett írva egy új gyógyszer, de az első 1 hónapban még csak fele dózis szedhető ahhoz képest, ami majd hatni is fog, úgyhogy ez hosszú folyamat lesz...

(pláne hogy még össze kell hozni egy komplett színielőadást, hogy rámanipuláljuk, hogy egyáltalán bevegye, majd fenn is tartani azt.)

szóval marad az izgulás.

ami végig-végig ott motoszkált az agyunk hátsó felében  ... hogy csak ne eszkalálódjon, hogy ne történjen semmi visszavonhatatlan, néha konkrétan az, hogy apánk ne csapja agyon anyánkat, míg összejön valami, ami segít... (mert mind úgy gondoltuk, hogy sajnos benne van az esély a bármiféle bekattanásra.)

_amúgy azt mondta az orvos, az unokáira meg ránk valszeg nem lesz veszélyes, ha beüt is a krach, csak a feleségére meg önmagára - ami viszont tényleg ríl eshetőség most. de hát a mentő úgyse viszi el, míg nem csinál olyat ...

_valamint, hogy sose lesz a kezelésben együttműködő, se nem gyógyul meg, ezt fogadjuk el.

_és (ami az abszolút kedvenc részünk) a doki azt is mondta, hogy most újra ránézett a ct-re, és ugye sorvad a kisagy, de ennek a parkinson-kór szerű tüneteit az összes gyógyszer-alternatíva fel fogja erősíteni, mellékhatásként, ezzel nincs mit tenni... (mert a mellékhatások miatt lett abbahagyva az előző, ill támogatva, hogy abbahagyva maradjon ...)

na, hát ebből azt szeretném kiemelni, hogy "ugye sorvad a kisagy".

merthogy: mi az, hogy sorvad a kisagy?? pláne, hogy "ugye"?! eddig ilyenről szó nem volt!

múltkor még kb az volt a konklúzió, hogy látszik valami kis eltérés a ct-n, de az simán lehet semmi, nem kell vele foglalkozni... vagy valami hasonlóan fogalmazott. 

szóval wtfwtf

WTF

szóval mintegy mellesleg megtudhattuk, hogy és sorvad apám kisagya.

vagy esetleg még az lehet, hogy anyámék tudták, csak b.tak szólni róla... végülis nekünk mindenhogy egy qrvanagy sokk volt.

valamint - bár ez azóta elvileg "offolódott" - kishugom még megkérdezett, hogy én amúgy hány öngyilkosságról tudok a családban?

mondtam, hogy hát egyről sem.

mire, hogy hát ő 3-ról, apánk közvetlen felmenői ágán.

úgy el tudjuk képzelni, ez a része a beszélgetésnek is mekkora egy "atombomba" volt.

azóta utánakérdeződött, most 1 fő a hivatalos álláspont, de az infó apánktól származik, szóval igazából tudja franc.

titkok, tabuk, mételyek minden oldalról, #családom.

nahh, ez estére úgy csapódott le, hogy zokogtam egy sort, aztán áttrappoltam a szomszéd vendéglátóipari egységbe, hogy gintonikot pls.

szivem szerint csak rövideztem volna, de volt még azért annyi szelfkontrollom, hogy kulturált keretek közt akarjam kiütni a maradék agysejtjeimet,

éss szerintem abszolút pro szinten mentem a társas támogatás ill megoldáskeresés irányába így is.

végülis csak 3-at ittam, tájékozódtam, mik a lehetőségeim, ha ilyen hirtelen pszit akarok leakasztani, megtudtam ugye, hogy nem reagálom túl, ésss végül még az unokatesóm is becsatlakozott irl, mert hazafele menet útba estem neki, pedig fel se merült, ami tök jól esett tőle végülis.

hát így.

ilyenek történnek. 

#f.szom.

hahaha

szóval le akartam írni, hogy "sose gondoltam, de komolyan hálás lennék az életnek, ha visszaugorhatnánk az időben a 'meghalt a Bátyja' telefonhívás előtti állapotra, amikor azt hittem, hogy minden iszonyú szar és én is iszonyú szarul vagyok" (és az is volt és úgy is voltam, but still)...

de hogy most ott tartunk, hogy már komolyan annak is örülnék, ha csak annyi lenne.

szerencsére épp most erősítette meg a majdnem-klinszakpszi ismerősöm, hogy nem, nem én képzelem, ez tényleg qrvasok, már egyesével is bőven sok lenne mindegyik, már az alaphelyzet is ugyanígy túl sok volt, erre, ... és hogy teljesen valid igény volna, hogy sírva ventilláljak valakinek, és hogy ahhoz képest tök jól viselem... valamint hogy  beülni inni adott körülmények közt valid és adaptív megküzdésnek számít, konkrétan.

de hogy így nem lehetne, hogy ... szóval hogy mostmár hagyjuk abba, kedvesuniverzum, mostmár tényleg, igazán nagyon elég volt.

#faszkivan

össze-vissza átírom

ja, hogy a legutóbbi posztot már este kitettem? ugy emlékeztem, hogy nem, és ma még tovább írtam-kozmetikáztam, hát haha.

bocs.

amúgy is van ez a rossz szokásom, hogy végre kiteszem, aztán még 6x utófinomítok rajta.

mondta a társasos srác multkor, mikor egy játekbeli döntésem után elhagyta a számat valami "várjunk csak! lehet, hogy nem is, hanem inkább azt kéne, hogy, ...", hogy a-aaaa, egyszer-egyszer lehet ilyet csinálni, de ő úgy vette észre, hogy ez nálam rendszeresebben előfordul, és na ezt nem kéne,

majd hozzátette valahogy, hogy és biztos az élet más területein is ilyen vagyok - és hát tényleg.

a társasos srácnak amúgy kb mindenről is megvolt már a véleménye a dolgaimmal kapcsolatban - bírom őt, de határozottan vigyázni kell vele... sokszor viszont jó tükröt tart, szoval.

bővebben

eleve a haláleset, a temetés. megvisel önmagában is, de ráadásul megbolygat mindenféle olyat, amihez most nagyon nem óhajtottam volna nyúlni. mondjuk úgy, nincs kapacitás most még ezekkel is megküzdeni..

aztán apám. hát nyilván most, egyből a temetés utáni napon kellett kibuknia, hogy perszehogy qrvanagy gáz van, csak titkolták anyámmal, amíg csak tudták.

(mert ugye nem szedi a gyógyszert, ami múltkor visszahozta a valóságba. és ez mindkettejük szerint jobb volt így - aha. szóval láttuk jönni, pontosan tudtuk, hogy várható, csak nem tudtunk tenni semmit, és most túl hirtelen és kontrasztosan történnek a dolgok.)

apám olyan remek állapotban van, hogy bár anyám küldené már mégis orvoshoz, nem partner (surprise), 

másrészt kiderült, hogy magánban már nem is vállalják így, ellenben javasolják a kórházat.

még előtte a háta mögött megfut a család egy kört az eddigi orvosánál, hogy ne kelljen.

de apám mostmár állitólag minden este balhézik, és előfordulhat, hogy konkrétan embereket követ, hogy megtudja, hol laknak.

aztán az is van, hogy brutális a magány és az elveszettség, amit szinte konstans érzek, amikor épp nem kapcsolódom másokhoz. (és sokszor akkor is, ha igen.)

a héten ráadásul pont nem sikerült elégséges irl szociális életet összehozni,

és mellesleg a férfienergiákból meg pláne xtrém hiány van, pont ezekben a kifejezetten durván sóvár és szükséget szenvedős napokban, mikor a középidőm is köszöni szépen, de magára rántana egy bármilyen hozzámnyúlni hajlandó* szóbajöhető idegent is akár, csak érezzen végre valamit,

de persze senki és semmi a láthatáron, még egy valid összemosolygás se adatott kb,

és a chatek is pont behaltak, amik egy kis flörtöt, szórakozást, szívdobogást adhatnának.

vagy hát a srác, az megfájdította a szivem-önérzetem újra éppen, és abszolút magamat hibáztatom, hogy ennyire ebbe a nemtisztelős nonchalant izébe fordult a dolog... és ez a mardosó önvád se jó.

a társasos sráccal meg tisztázódott, hogy nem fog ölelgetni, mert ő nem olyan, aki szívesen bújik csak úgy, szóval abból élek, amikor játék közben egymás kezébe adunk valamit és összeér (ott tartanak a hiányaim, hogy ezt is detektálom, igen) - de a héten ő se volt,

meg abból, amikor a volt munkatárs barim megölel, de annak meg nem tetszik a felhangja, meg amúgy is hétfői sztori a legfrissebb, hol van az már ... 

és iszonyú kétségbeesettnek és kiszolgáltatottnak érzem magam, aki már nem bír türelmesen ülni a diszkomfortjával... (vagyis inkább szenvedésével, mert a diszkomfort túl finom szó...)

((*ilyen "értékesnek" látom jelenleg magam, a testem, a hozzámférést, igen. megint.

és van ez az "aranyszabály", hogy csak azt fogják értékelni, amiért dolgozniuk kell, csak az marad érdekes, amit nem kaphatnak csak úgy meg, de dolgoztatni meg csak azért lehet őket, amire van érdeklődésük - szóval ha nincs senkinek, teljesen mindegy, mit csinálsz, abból nem lesz még bőrkontakt se. 

tudom, ne legyek kiéhezett - de hogyan ne. nem is aktuális, nem is kéne ennyire számítson, de mégis, látjátok, na, és dolgozom én rajta, meg tudok az eszemmel sokmindent, de most nem állunk jól.

és ugye, nezzük praktikusan, épp nem tudok vonzó lenni, cup of sunshine, magabiztos, ... kb nincs mit felkínálnom most. nyüszítő hiányaim viszont vannak... így ez csak egy lefele tartó, önmegerősìtő spirál. semmire se tartom én se magam, de hát nem találok hozzá kapaszkodót... 

és akkor megjelennek a huszonéves szexi csajok, akiket még én is megnézek, de nagyon, és onnantól veszett fejsze nyele a  tűzoltás is.

pedig nekem most lenne rá szükségem, értelemszerűen, mert amikor jobban vagyok, jobban is bírom ezt is azért...))

emellett xtra sok pénzt kidobtam az ablakon ételre-italra, hogy jobb legyen, de most az se hat, 

sőt, az orgazmusok se (legutóbb már konkrétan teljesen eltűnt megint minden érzés belőle), 

véletlenül legyantáztattam magam ott is, ahol nem akartam, meg szintén véletlenül aranyáron a karom, amit meg otthon én is meg tudtam volna pedig csinálni,

és még a pizza se volt finom, amit a lelkemnek vacsira vettem, ellenben qrvára fokhagymás volt teljesen indokolatlanul,

meg az idő is szarcsi-foscsi ugye,

és vizet se sikerült a héten jól inni,

szóval úgy általában se akarnak jól elsülni nagyrészt a dolgok,

és nagyon-nagyon hiányzik mostmár a pszichológus az életemből,

miközben egyre jobban triggerel, ami történt a legutóbbival (ez a ghostolás, ez azért kemény), egyre jobban csapódik le és adódik hozzá a mindenhez,

ésss szóval egyre fogyok el és süllyedek, minden igyekezetem ellenére, az van.

#mélypont - mondjuk mélypontnak, mert muszáj hinnem, hogy kimászom ebből is, na.

[lábjegyzet - normál pillanataimban tudom, hogy nem a férfimegerősítéseken múlik az értékem, kvázi létezésem, és nem tőlük kéne származtatni a biztonságérzetet se - de hogy értsük jól: most szarul vagyok, és így hiába.

olyan szarul vagyok, hogy szégyellem magam amiatt is, amit ide leírtam, minden miatt, amit érzek, és a világ összes könnyét elsírtam már kb, ezek miatt is, de semmivel sem gyűlölöm magam kevésbé mégse, aktuálisan.]

helyzetjel

ez a hét nem adja.

panaszkodásokba'

hogy nem gondoltam végig, és összepuszilgattam ott a népeket, a múltkori részvét-leutazáskor is, tegnap is, aztán ma reggel hívom anyámat, hogy hogy van (már hogy én a lelkére gondoltam), erre közli, hogy tiszta takony. meg ugyanígy unokatesóm is...

meg amúgy a kisebb gyerkőc is betegecske kishugoméknál, múlt7en a nagyobb volt ...

eddig idén egyszer se lett végül semmiből semmi, hiába lőttek körbe folyton, de félek, egyszer elfogy mostmár a szerencsém... merthogy örökös Démoklesz kardja, minden találkozás oroszrulett kb.

de annyira nem akarooom...

úton

többnyire a túlélés, önmagam és újféle megoldások felé, 

de most épp vidékre, temetni.

nőnap

a héten, egész pontosan szerdán reggel azzal keltettek, hogy meghalt a nagybátyám.

akkor leginkább csak megdöbbentem, azt hiszem. persze megrázott, de csak ugy általánosságban. meglepett, mennyire tenyleg nem álltunk közel, holott életem első 20 évének az a család stabilan és intenzíven jelenlevő része volt.

de hát aztán szakadások voltak meg ahogy új generációsok születtek, széjjelebb költöztünk, jött a természetes elsodródás...  meg hát annyira másképp gondolkodnak ők a világról,  hogy azzal nincs nagyon mit kezdeni, így nagyon egymással se. nameg amúgy se, szinte sose beszéltünk szerintem 2 szónál többet igazából érdemben, csak ők beszélgettek maguk közt a maguk felnőttköreinek dolgairól, mi meg elvoltunk a magunk gyerekebb dolgaival. ha beszéltünk is, sose vele, inkább a feleségével, gyerekeivel... nem is volt egy beszédes ember.

szóval mikor ott voltunk együtt, is leginkább csak párhuzamos valóságként, egymás mellett voltunk.

aztán főleg anyám miatt lettem ki, hisz eddig is olyan needy gyerek volt felénk, apám se szedi még mindig a gyógyszert, hogy esetleg kapaszkodója legyen (mondjuk amugy se hiszem, hogy tudna lenni, de na), most leginkább ugye csak probléma neki is, ... és erre meghal az egyetlen testvére, ráadásul napra pontosan 5 évvel az anyukájuk halála után ... ez nagyon belenyúl megint a csaladdinamikába... szoval hogy így nemár.

(meg tudom, hogy együtt kéne érezni, meg érzelmi támogatni, ami instant nemakarom  - őneki én semmi ilyesmit nem akarok adni, holott olyan ember vagyok, aki ilyenkor magától ertetődően érzi és adja is... nehéz ellentmondás.)

meg gondolkodtam, mennyire fogynak a felettem levő rokonok - hogy már szinte csak a nagynénem van a szüleimnek ennyire közeli...

aztán tegnap leutaztam részvétet nyilvánitani, és az már nagyon mélyre ment.

na és ma ülök a zsúfolt kvzóban, és egyszercsak eszembe jut, hogy a Bátyja (mert mi igy hivtuk) nőnapkor mindig akkurátusan vett virágot mindannyiunknak, és a fiával elautóztak 2 faluval odébbról elhozni, és ugyan már ez így, ebben a formában hosszú évek óta nem érint engem, de hogy már nem is fog, mert már soha többet nem vesz virágot és viszi át anyámékhoz... pedig biztos csinálta volna idén is.

és akkor annyira rámjött a zokogás, hogy szinte rohannom kellett a mosdóba, és így azt se tudtam, hogy hagyjam abba, abba tudom-e hagyni valaha is. how pathetic.