hosszú-béna

egyrészt félt, a repüléstől, az ottani zsúfoltságtól, a turistás emberekkel-érintkezősditől, népszerű helyektől. mégiscsak most van vége, vagyis még nincs is, szóval itt úgy nem lett semmi, de más orszàgokban meg igen, és még egyelőre moziba se vagyunk hajlandóak menni egy darabig, akkor hogy gondolom, hogy ez okébb. másrészt félti az épp visszakapott lehetőségeket is, hogy érintkezhetünk szabadon a családjainkkal. (az ő anyja már nyolcvan fölött, a gyerekét se tenné ki ennek nyilván, de engem se szívesen hagyna egyedül, ha bármi bajom van, szóval mi lenne...)

aztán azon is parázott, hogy mi van, ha valamiért karantén, bukjuk a nyár összes további tervét. és a szabi - nekem így is egy elég megoldhatatlan helyzet a suli miatt - már csak 11 napom van, pedig épp csak a félév elejét tartották meg,  abból 5-öt kötelező karácsonyra eltenni, fogalmunk sincs, hogy lesz ebből idén közös nyaralás.
(ezekre volt ellenválaszom.) meg persze kishugomék is számítanak a segítségünkre a lagzinál, az is beleszámolandó.
viszont maga az elv, hogy akkor amúgy az összes kivehető-megszerezhető időt miért nem rá szeretném fordítani, meg kettejükre a gyerekkel, az valid. (mivel hogy nem túl sok. ha több lenne, jobban elosztható lenne...
mert alapból 22 nap szabira 21 munkanapnyi konzultáció esett volna pl idénre, és még hol lettek volna a vizsganapok... értitek, tiszta hülyeség ez a szabiszám is, #hogylehetígyélni.
eddig ahhoz voltunk szokva, hogy 3 napnyi szabiból megvolt a másfél hetem itthon.
#nagyonhiányzikez.)

de hogy a pénz a másik nagy érv, mert három nap Párizs, az gecidrága még nagyon olcsón is (a mi szintünkön), és én úgy számoltam, hogy kb pont beleférne a nyárba a kishugom eskijének költségei mellé, ha amúgy meghúzom magam, ő meg úgy, hogy nem.
egyrészt én nem néztem azt, hogy ő most akar jogsit csinálni, mert azt hittem, később (ez azért kell, hogy két év után esetleg dolgozhasson oktatóként, és a kresz màr pipa is), másrészt nagyon odavágott a legutóbbi random 120ezres autójavítás, és nem érezné biztonsàgosnak az életet koccra kiszámolva, mikor bármikor jöhet egy ilyen. nomeg nyaralni szeretne, vinni a gyereket is, az is zsé.
(meg a konyhabútor, meg van már zöldülve, hogy legyen végre megcsinálva, bár azt nem érzem fair érvnek, ha eddig várhatott, már várhatna még, szóval azt nem vettem figyelembe, pláne mert az előbbiek mellett is eleve még csúszik.)
de hogy abban igazat kell adjak, hogy ha közös a kassza, nem túl igazságos csak úgy elutazni a megtakarításunk nagyját egyoldalúan.
(és hát itt az örök érv, amivel nem tudok vitatkozni - hogy csórik vagyunk, nekünk 3 nap Párizs az egy igen szép összeg, amiért sokáig dolgozunk és nehéz összekaparni. és ő tényleg nem ígért nekem jobb színvonalú életet ennél, meg én se tudom megvalósítani magamnak, akkor vegyem figyelembe a takaróm végét.)

de amúgy összességében nem volt ez egyoldalú nyomásgyakorlás, mondogatta már utána, hogy nagyon sajnálja, és inkább menjek, látja, mennyire szeretném, megoldjuk valahogy,
és nagyon hajlottam is rá egy darabig,
csak aztán meg osztottam-szoroztam, és azt hoztam ki, hogy most akkor my bad, nagyvonalúan számoltam, meg közöskassza, meg korona, meg a szűkös idő legyen inkább közös tényleg, nem szeretném ezt ilyen áron.

és tényleg annyira normálisan állt hozzá már hétfőn, hogy úgy éreztem, akkor ez tényleg saját döntés, ha akarnék, mehetnék, csak tudva, amikről beszéltünk, már inkább nem akarok.

qra fájt, csak így érzem helyesnek.