ahogy az sem segített,

hogy két napot családoztunk egy ilyen "veszekedés" kellős közepén,
először az enyémmel, aztàn az övével

- belül halott vagy, de közben told a jópofit, köszi.

még mikor leparkoltunk a szüleim háza előtt is épp zokogtam, mert azt mondta, hogy szakítani akar, elege van, ő nem akar több veszekedést, meg csak ezekről beszélni, szóval legyen végre vége... majd, miután én csak bőgtem tanácstalanul, összetörten, és meg se tudtam szólalni, jött, hogy jó, most ezt napoljuk el estig, akkor majd megbeszéljük, mi legyen. majd, miután ezzel se tudtam mit kezdeni, hozzátette, hogy a kapcsolatunkat, nem azt, hogy vége legyen-e, jó?
mindeközben hívogattak bentről telefonon, hogy hol vagyunk már,

mert persze hiába kérdezgettem egy hétig, mikorra kell odaérni, csak akkor derült ki, hogy korábbra, mikor már elkéstünk, addig ilyen "majd mindenki jön, ahogy ideér" tipusú infókat kaptam. érdekes, hogy sose képesek azt mondani pl: délre.
"mert mi úgyis mindig elkésünk." (amikor a keresztelőre konkrét időpontra kellett odaérni, érdekes mód mindenkit megelőztünk, hoppá.)
eleve ezen kiakadva vesztünk össze, remek volt.
(mert anyám felhívott, hogy akkor ők most az ebéddel vagy a temetőzéssel ne várjanak meg - és itt vége is volt a történetnek...)

na, így menj be és viselkedj úgy, mint egy álompár,
add át a közös ajikat, fogadd el a közös meghívásokat,
ne áruld el mások előtt, hogy épp egy kegyetlen rohadéknak látod a szerelmed, amiért ezt csinálta,
semmiképp se adj alapot a nagynénédnek a kérdezésre,
és ne vonulj félre sírni se.

sőt, ne is gondolkodj.

csak csinálj úgy, mintha mi sem történt volna, fogd a kezét, beszélj kettőtök nevében, simogasd meg szeretetteljesen, amikor a helyzet úgy kívánja.



másnap meg ugyanezt az egységet hozd a picilánnyal, függetlenül attól, hogy semmi sincsen rendben, és forrongsz belül, és érzed, hogy lent van egy fal, hogy érzelmileg ne vonódj be úgy, mert csak fájni fog, mert úgyis elveszted, mert nem szabadna akarni tovább ezt az életet, mert méltatlan.

fasza volt az is.



igazából, az a durva, hogy képes vagyok rá, képes vagyok megerőszakolni a lelkemet és viselkedni a helyzet kedvéért, és a végére már magam is elhiszem, hogy nincs is olyan nagy baj, és elragadnak a helyzetből fakadó jópofizós érzelmek...