a pszi meg

nekem most eléggé bejön eddig, nem kell azon rugózni, hogy megértessem magam vele, szimpatikus is, laza is, konkrétan simán el tudom képzelni, hogy egy fröccs mellett dumálunk valami kerthelyiségben, miközben azért elég szakmainak is tűnik. (csuriban az ujjam, hogy maradjon így.)

mondjuk az egész azért elérhető számomra anyagilag, mert ő még csak most tanulja ezt a fajta terápiázást.
szerencse a szerencsétlen helyzetben, hogy úgy amúgy a gyakorlatban évek óta terápiázik, elég jó másféle módszerekkel,
kevésbé szerencse, hogy pont azt az egyet, ami az én bajomra való, nem ismerte és csak most veszik.

nagyon vacillált, hogy ahhoz, ahogy látja, külön képzés kéne, ez is max ízelítő lesz, mert nagyon bonyinak tűnik, és az ízelítővel is alig tartanak valahol, és nem szívesen kísérletezgetne rajtam,
meg is beszéltük, hogy rendben, legyen akkor másféle, az is nagy segítség - de most aztán úgy tűnik, mégiscsak belevágunk valami hibrid változatába.
vicces lesz...
(nem pejoratíve, hanem tényleg, nekem tök tetszik amúgy is, hogy nem egy elefántcsonttoronyból beszél le, hanem cukin ismertet pár háttérinfót is mindig, kicsit mint tanulótársnak kikacsintva, ez a szememben semmit se von le a hitelességéből, sőt.)
hasznosnak mindenképp hasznos, amit csinálunk, max nem helyettesít egy ilyen módszerű, végigvitt, teljesértékű terápiát, de amúgy se tud fél évnél többet vállalni sajnos, szóval ez nem akkora újdonság.
nem hiszem, hogy el tudna bármit is rontani, nem tűnik olyan fajtának.
(tudnék mesélni, ugye.)


szóval vele szüttyögünk, az ominózus sírógörcsöm is egy ilyen ülés után volt.

különben amikor az ülés végén megkérdezte, hogy és hogy vagyok most, hogy érzem magam, az egy überdrámai pillanat volt, mert azért általàban az embereket nem szokta ez érdekelni, illetve mondjuk a pasit, csak a pasi meg nem ért a lelkizéshez, nem tud árnyaltan érdeklődni, és feltételezi hogy magamtól mondom, pedig nem. (és legtöbbször a válasszal se tud mit kezdeni, ha a jól/rosszulnál bonyobb, fene tudja, miért.)

és kiderült, hogy leginkább magányosnak és megnemértettnek érzem magam.


és az is, hogy ha fel kell idézni a gyerekkori dolgokat, az nagyon nehezen megy, de remekül lehet következtetni visszafejtés útján mostani dolgokból, ill a pasis kríziseinkből.

egyébként most, valamelyik nagy beszélgetős tripben még a pasi is azt találta mondani, hogy nem vagyok gyenge, ha csak a töredéke igaz annak, amit mesélek, hogy azon átmentem, akkor nagyon neb vagyok gyenge... és ez durva volt,
durva, amikor érvényesítik a megélésemet,

durva, amikor azt mondják anyám dolgaira, hogy jesszus.


érzelmileg ez nagyon kemény lesz, és nem segít, hogyha a pasival ilyen ijesztő dolgaink vannak.