wtfh?!

múlt csütörtök este óta fájdogált a hasam, aztán brutál fáradékony lettem, rossz közérzet, rossz minden.... meg is ijedtem, hogy összeszedtem valamit a fürdőben, erősen drukkoltam, hogy csak a pms legyen...

tegnap délután hazabkvztam a pasi családjától, ő meg továbbutazott vidékre ottalvós haverozni.

plázáztam estig, jól meg is bántam, majd feküdtem, mint aki ólomból van, volt már minden bajom, kitaláltam, hogy majd reggel korábban kelek, hajat is akkor mosok meg szennyest is, meg intézem a csetrest meg a szemetet is,  szendvicseket gyártok, jólesz.

persze fél1kor még karikás szemekkel bámultam az órát, szóval felesleges volt eltolni a teendőket, sőt, nettó önszop.tás.

némi elmebajos rémálmodás után negyed3kor felriadtam, hogy mindjárt kelni kell.
3:33-kor full pánikban kipattantam az ágyból, hogy úristen, nem szólt az ébresztő, hajszál híján visszaaludtam és elkéstem, mileszígy, hogy bízzak így a telefonomban, ki fognak rúgni, miből veszek újat, ittenemittenem!
majd realizáltam, hogy iszonyúan vagyok.
hogy fáj a hasam.
hogy úgy fáj és nagyon.
és hogy még nem is kéne kelni, csak egy óra múlva, zavar van az erőben.

kikóvályogtam hát rendezni ezt a megjött-dolgot.
ekkor mellesleg a konyhában találtam egy darazsat...

gyors' becsuktam az ajtót és sarkig tártam az ablakot, de mivel majd' elpusztultam, gondoltam, kitalál ő egyedül is, visszakúsztam hát az ágyba. (nagy cucc, múltkor is kiszállt a hálószobából némi noszogatásra...)

aludni persze már nem sikerült, nyomorult delíriumos-verejtékezős-görcsölős fetrengést toltam, amit a kapucsengő hangja tört meg (amibe nem szólt bele senki, ám hallatszott a szomszédból, hogy oda is megnyomták, [csúnyaszavak]).
rá öt percre szólt az ébresztőm is - lehet, arra is hasonló frászban keltem volna, de ez így azért varatlanabb volt, majd' leestem ám az ágyról. (jajjazidegeim.)

mentem nézni a konyhába, kiment-e a darázs vagy terelgetni kell,
és,
halljátok!
nemhogy nem ment ki, de csomó darázs lett bent!

hatot kapásból számoltam, és a nagyobb fajtából valók, mind zümmögtek meg repkedtek ezerrel abban a kicsike konyhában...

engem meg gyerekkoromban százszor megcsíptek, tartok tőlük... gondolhatjátok.

földbegyökerezett lábbal álltam döbbenten, remegett kezem-lábam.
tiszta sokk.

kimenni is alig tudtam, mert az egyik az ajtónál kavargott.

hát én úgy készlettem!
halálra váltan kapkodtam össze a cuccaim, rettegve mostam a hajam, félig szárítottan hagytam el a lakást...

annak tudatában, hogy az ajtótoknál nincs takaróléc, így körben végig alkalmas a rés, hogy beljebb menjenek.
és ezek nem úgy tűntek, mintha a kajára/vízre jöttek volna, fent a csillár illesztéseinél mászkáltak-repkedtek, meg a szekrény, képkeret, dobozok, hűtő mögött, a mindenféle réseknél, tisztára mintha beköltözni készültek volna...


a pasit még én győztem meg cukin, hogy engedjen meg magának egy második éjszakát is, megérdemli,

szóval ma este is egyedül leszek.

és nem tudom, mi vár rám.
(biztonságosotthon-érzet tuti nem.)



egész nap váltakozva pánikolok és röhögök a helyzeten,
és szégyenszemre fűzöm az egyik kolegám, hogy kísérjen haza, és segítsen, ha kell.
(mert mi van, ha még ott lesznek?
sőt, mégtöbben? hisz az ablak nyitva...
és ha már beljebb mentek?
bárhol lehetnek! bármikor beléjük akadhatok! akàraz ágyban is!
...
...
csupa felzaklató gondolat.)

(végső esetben hazahaza utazom aludni, csak az megint olyan 4 órát jelentene max, én meg már így is intravénásan szeretném a kávét, szóval...)


ez így nem esett jól.
#murphy
#miaf.sz


(hesteg mégcsúnyábbak.)
(full etikátlannak érzem odavinni a könyvtárosfiút megmentőnek, naná, de senki egyéb mozgósítható ismerősöm nincsen,
én meg önálló felnőtt nőségnek gondolom azt is, ha tudok segítséget keríteni, amikor kell.
például most. most határozottan.)