szomorúság

egész délután olvastam és jó korán el tudtam aludni,

de aztán valaki üvöltözött az ablakom alatt, pont valami színes-szagos rossz álom közepén és azóta csak a telefonom nyomogatom köbö, és próbálom nem nézegetni a fotóikat fészbukon.

nagy-nagy szomorúság, hogy én is ott szeretnék lenni, együtt csiniskedni, jókat enni, nagyokat nevetni, hajnalig táncolni,

hogy lehettem ilyen buta, hogy lemondtam, 

miért nem tudok disztingválni,

a családomhoz tartozni,

elérni, hogy elfogadva és szeretve érezzem magam, hisz mindig azt hajtogatják, mennyire szeretnek, mindig számíthatok rájuk,

csak én vagyok velük geci, aki semmit se ad cserébe, nem jelenik meg, kivonja magát, hisztikézik.

meg lehet érteni őket is, a 30 éves csaje nem önfenntartó, férje sincs, hogy az segítse anyagilag legalább, nem tud normális ajándékokat venni, ezért nekik kell kipótolni, nem hajlandó a közös progikban részt venni, elutasít minden értéket, ami a családnak fontos, megígéri, aztán mégse jelenik meg, baszik hazajárni, a többiek fontos eseményeit megünnepelni, stb stb...

a helyükben én is gyűlölném magam, én is azt gondolnám, hogy élősködöm rajtuk,

sőt, nem is kell a feltételes mód.

valójában én magam vagyok a nagybetűs KUDARC.

és képtelen vagyok fixen önfenntartó felnőtt lenni, az istennek se tudom ennyire kontrollálni magam,

és állandóan változnak a rohadt állapotaim, és sehova se tartozom, és egyedül életképtelen vagyok, és baszok változtatni rajta, pedig az én felelősségem, csak sajnálom magam inkább tíz éve.

ha nem kéne többé pénzt adniuk, biztos pont leszarnák, miről mit gondolok, csak nekik sincs, de hát megdögleni csak nem hagyhatnak... ez a rohadt gyerek nem akar felnőni, pedig ideje lenne már régen... bezzeg a kishuga, na, az dolgozik szépen, ha pénzt akar meg építi az életét.

igen, én is látom az ambivalenciát. sőt, érzem is. egy kibaszott nagy, ólmos súly van rajtam, amitől nehéz levegőt venni, hogy mért vagyok ilyen alkalmatlan, hibás szar, miért nem vagyok képes normális ember lenni. miközben tényszerűen tudom, hogy a betegségemről nem tehetek és az csinálja, hogy dolgozom ezerrel a "gyógyításán", hogy ennél gyorsabban (nekem) nem megy.

fogalmam sincs, hogyan ne gyűlöljem és szégyelljem magam, mikor leszek már képes sokpénzt keresni, egyáltalán, stabilan funkcionálni, másokkal egyenértékűvé válni,

lesz-e olyan valaha, ha egy évtizednyi küzdés kevés volt hozzá.

lesz-e olyan valaha, hogy nem bánt, hogy ők sose fognak igazán elfogadni és nemharagudni és úgyszeretni engem.

lesz-e, hogy nem kívánok csodát, hanem megvalósítom végre a megoldásokat...