ingamozgás

hát persze, hogy ettől kibuktam, persze, hogy oda a mosoly és elkések, mint a fene.

addig vagyok jól, el, míg érintetlenül élem a kis napjaimat és nem gondolok bele.

amint bele kell gondolnom, bamm.

megpusztulok a tudattól, hogy most azt fogjuk ünnepelni, hogy a kishugomnak sikerült (nekem meg nem), hogy az ő élete sínen (míg az enyém nem), hogy ő ér annyit, hogy elvegyék (én pedig nem).

hogy őt a második pasija már elveszi, hogy tenyerén hordozhassa - ahogy a legelső is elvette volna, neki csak válogatni kellett.

én sose válogathattam, én csak olyanokat találtam magamnak, akiknek mégse kellek, bocs... és egyre jobban futok ki az időből, egyre kevesebb az esély, egyre kilátástalanabb, hogy a kétségbeesett kapkodós kepesztést le tudom tenni.

míg ebben mérem magam és tudatalatt ezt hajszolom, törvényszerűen nem fog sikerülni, igen. tudjuk, tudom a mögöttes dinamikákat.
a "vonzás törvényét", a tukmált áru visszatetszőségét, a nem vagyok életképes egyedül pszichológiáját, mindent. (nagyjából, biztos sok mindent még nem.)

csak épp látjátok, mi van?
ez.
egy eljegyzés, egy pénzügyileg elszámolt hónap, nagyobb kiadás vagy betegség, egy durvább összeveszés a pasival és a nagy piros gomb meg lesz nyomva,

ugyanúgy fut a pánikprogram,

mintha az évtizednyi magamondolgozás nem is lett volna.


egész életemben tanították, hogy mi nem olyan fajták vagyunk*, akik élelmesek, akik érvényesülnek, akik pénzt tudnak szerezni, csak a családra számíthatunk, a világ nagy és ijesztő hely, a jóistenben lehet csak bízni és egymásban.
és értem, persze, hisz ők is ezt tanulták, így bírták el, zsigerileg hisznek benne, hogy a gyerek addig nincs biztonságban, míg nem megy férjhez. meg hát részben megvan az igazsága.

de basszus, olyan szépen hoztam a forgatókönyvet, hogy 30 évesen is a napról napra éléssel küzdök, hogy egymagamban tényleg nem vagyok biztonságban, hogy fogalmam sincs, hogyan csináljam, hogyan legyek terhelhető,
hogy ha jön a pánik, magam ellen fordulok egyből, és semmi nem érdekel, és csoda, hogy a munkámat nem hagyom veszni, annyira olyan.

na, ez. a nyomorult ördögi kör. és mikor békiben tolhatom a kis hétköznapjaimat, nagyon szépen és intenzíven dolgozom a pszi dolgokon, azon, hogy kivergődjek ebből, felépítsem egy olyan verziómat, aki már képes továbblépni az egyedülboldogulás irányába, elvonatkoztatni az alapprogramjától, célokat elérni, stb stb.

most meg ezt ki kellett írnom, hogy álljon itt feketén-fehéren, ez van a fejemben, ezt kell most helyrepakolni (-megint, sokadszor).
nem fog elnyelni, nem hagyhatom.



*na ez meg egy mekkora felelősséghárító bulshit már, ez eddig fel se tűnt, pedig.