persze olyan bamba vánszorgást toltam, hogy késtem volna, aztán az univerzum azt mondta: mossál nyugodtan hajat meg minden, mert a kishugodék felszednek kocsival a plázánál, mert úgyis pont oda mennek előbb, így mindenre lesz időd.
és tényleg, így mindenre volt időm, pedig végig azt éreztem, hogy kicsúszok belőle, bőszen csekkolgattam is a telefonomat - de mindig sokkal korábban volt, mint gondoltam. (ez fordítva szokott lenni.)
utána kiderült, hogy kishugomék nagyon lazán kezelik ezt az érjünk oda háromra dolgot, merthogy úgyis kocsival vagyunk.
majd a parkolóból még vissza kellett menni, mert az ékszerész rájuk telefonált, hogy ott felejtették a szűkíttetett gyűrű blokkját.
majd lefagyott a gps.
majd kiderült, hogy annyira lefagyott, hogy félre kell állni megmókolni az útvonaltervet.
majd megpróbáltunk parkolóhelyet találni. (aha, burzsuj környéken, aha, pont a könyvünnep idején pont ott.)
végül az eredeti 4órási tervhez képest is késtünk egy erőset.
az viszont szuper volt, hogy ezen senki nem idegeskedett, nem kellett feszülten kussolva ülni, nem állt bele az ideg a sofőrbe, amiért már harmadszor megyünk körbe ugyanazokon a zsúfolt utcákon, vagy mert annyira centizni kellett a parkolást, hogy mi arra a tíz percre inkább becsuktuk a szemünket, lehetett hozzá szólni, sőt, lehetett poénkodni is, és kishugom se pattogott, hogy hülyevagymegbéna. én ezt a verziót szeretem, csak sajna olyan ritkàn van hozzá szerencsém...
megtekintettük unokatesóm lakását.
(ami rettentően nagymamásan és nyomasztóan van berendezve, fú, egyikünk se élne így szívesen...) kedélyesen elcsevegtünk, én közben mégis bevettem egy fájdalomcsillapítót, halottnak a csók.
nagyon nehezemre esett koncentrálni, nem is igen szólaltam meg, csak miután hatott a gyógyszer, más vágyam se volt, mint bebújni az ágyba.
ahhoz képest jó volt, de nem 5-kor léptem le, ahogy akartam, mert hát az illem, 6-kor pedzettem meg, hogy bocsi, muszáj, de addig nyígtak, hogy kivártam a hetet.
megegyeztünk, hogy összejövünk többet, fogunk társasozni nála meg hasonló jók.
persze tudom én, hogy ezekből sose lesz semmi, de ha mégis, jó lesz.
aludni persze nem tudtam, most meg végképp semmi kedvem semmihez, senkihez, a humorérzékem is otthon maradhatott, vagy én nem tudom, de ahelyett, hogy sikerülne összébbvakarni magam, egyre kellemetlenebb társaság vagyok, kívül savanyú képpel, belül dühös sírhatnékkal, tehetetlenül, mert utálom a napot, utálom előre a hetet, jujj.
és xtrán sok munka lesz, és tudom, hogy semmi okom rinyálni, és én mosolygós-kedves szeretek lenni,
de most nem akarok itt ülni, nem akarok másokra figyelni, nem akarom, hogy basztassanak,
max olyanokkal lennék, akiknek kihisztizhetném magam és utána együttérzően, törődően megvigasztalnának, kicsit hagynának aludni, majd nevetgélhetnénk meg csak úgy léteznénk együtt.
asszem, ezen most még dolgoznom kell.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése