marketing

azmiaz. az előző posztot is rinyának álcázza a felütés, közben tök máshova fut ki.

a tervezésről még annyit, hogy olyan érzés, mintha egy csőd lennék, nagybetűs, aki nem csinál semmit és nem tart sehol.

és biza tény, hogy másokhoz képest, meg a vágyott magamhoz képest... mehh. nagyon kell mantrázzam, honnan indultam, hogy a héten lesz a 2. évfordulója egy sorsfordító, gyökeres töréspontnak (a költözés, el ex-semmiségtől), és az én önálló felnőtt életem végülis onnan számolódik. (nem ilyen tisztán, de így lehet megfogni a lényeget.)

meg a betegségem is van.

meg hogy igen, gyászos, ami most van, de. hogy én tényleg összetörtem azon a januári hétfőn. hogy én még ezerrel küszködök a nyomorult szakítással.

aztán az is, hogy mennyire sok a musthave projekt, és hogy ezt a mennyiséget rohadtul lehetetlen egyszerre.

írtátok is anno, hogy egymás után érdemes dolgokat, na, most az van, hogy párhuzamosan fut egy csomó, a gyakorlatban meg mindig lépek egyet-kettőt az egyikkel, majd a másikkal is az épp soron következőt.
tehát a legtöbbnek elkeserítően soká lesz látszatja.

sőt, hagyján, hogy messze még a végük, de annyira nem látom, mit hogyan érdemes, hogy telis-teli az egész életke kudarccal. még mindig nyomasztóan sok, és agyonnyom a tudat, hogy ezt mindet kell, és sehol se tartok, és így nehezebb átlátni meg kudarckezelni. a priók bizonytalanok, menet közben folyton kiderül, hogy x lépés esélytelen, mert valami másra épülne, de sokszor azt se látni, mire. néha tényleg azt se tudom, hova kapjak.

szóval főleg tervezem (és újratervezem) a tervet, ami nem csak látszatra, érzésre is semmi így legtöbbször. rémes.

az a rémes, hogy a terv ugye maga az életem leképeződése, a mindennapjaim.

sokkal könnyebb volna, ha egyes dolgok már szuperül bejáratódtak volna, néha párás szemmel képzelgek, milyen lenne úgy túljutni a pasin, a nagy nihil* helyett...

(például hogy rutinszerűen edzeni járok, ki tudom hozni az arcbőrömből a legtöbbet, sokkal több barim van, esetleg vannak társaságok, ahova tartozom, van egy sokkal nagyobb kajarepertoárom, amit csuklóból lefőzök, jobbak a stresszkezelő és megküzdési technikáim, van egy szupi pszichológusom vagy csak nem dohányzom... vagy ezek mind, akár.)
értitek-e...

és hiába tudom pontosan, hogy ha egyszer túljutok a nyomi alapozáson, ami nem megkerülhető, ellenben rohadt lassú, hosszadalmas és nyűglődős, akkor az egész világot más szemmel nézem majd, mert nem fognak hiányozni az alapok, ami értelemszerűen egy idilli, működőképes nádját jelent kiindulópontnak a bármihez.
mert most még hiányoznak az alapok. nem csak úgy, hogy nincsenek, hanem úgy is, hogy kellenének nagyon.



#szebbjövőt (viccelek)
#fwpcsaknéhaolyannehéz


*: tényleg fwp, mert látom honnan jöttem, és végülis tökjó magahoz képest, és néha másokhoz képest is az, asszem. semmi nihil.
vagy az is lehet, hogy már megint túl szigorú vagyok magamhoz (szoktam) és igazából tök királyul tolom a dolgokat, csak azt képzelem, hogy nem.
ki mondja meg?
múltkor is pl én a betegségem tombolásának vettem azt is, hogy sírtam munka közben, majd pilla kb kinevetett, hogy jajjmár, abban, hogy egy nő sír front office melóban, nincs semmi különös, legtöbbünkkel megesik. én meg csak így néztem, hogy izé, nemár, azt hittem, ez csak velem történt meg, mert egy gyenge beteg szar vagyok... aztán cuki nekiállt mesélni, hogy milyen katasztrófa volt a péntek, és sírva dolgozott (pultozik)... és akkor méginkább csak néztem.
nem is értek már semmitse.