2017. március 13., hétfő

hánynom kell

ettől az egésztől, magamtól, az életemtől úgy àltalában, hogy ezt a pusztulat sóvárgást se elviselni nem tudom, se mostmár a táplálásával felhagyni, no meg attól a két kávétól is, amit eddig leküldtem.

nyilvános agonizálásom legszebb része sanszosan még most jön. showtime.

miezmár, értitek, itt van egy fiú, akivel össze se illünk (mert amúgy nem, ez az, amit magamnak se szívesen vallok be sose, de tudom, vagy egy éve tudom legbelül), aki annyiszor és annyira megbántott, hogy szavaim sincsenek, aki közelítőleg se tudja megadni, amire vágyom,
aztán egy ponton túl semmi se érdekel, csak hogy szorosan magához öleljen éjszaka.


ennyi.
értelmet nem találni benne, tényleg. megszállottság, rögeszme, függőség. olyan vagyok tisztára, mint egy eszelős. bármit, mindent hajlandó lennék beáldozni, hogy kicsit még együtt legyünk, szerintem az se érdekelne, ha nyíltan szarrácsalna vagy néha verne*.

hogy ez nem jó nekem és nem vezet sehova**? ó, hát ez igazán marginális apróság...



igen, hallom magam.
qrvaélet, tényleg.



*: ez a lábjegyzet úgy megszaladt, hogy egy következő poszt lett belőle.

**: illetve de, elvesztegetett éveken át a magányos macskás vénasszonysághoz, csak nekem még macskám se lesz, mert nem lesz hol tartani.

2 megjegyzés:

  1. az előző pasidnál is teljesen kétségbe voltál esve, mikor vége lett. most is túl leszel rajta. most rossz, de majd jobb lesz. <3

    VálaszTörlés