méltóságteljesen

szétbőgtem az arcom, másnap átbumszliztam összeszedni a cuccom,
aztán beszéltünk egy csomót,
olyanokat mondott, amik engem nem győztek meg, függetlenül attól, hogy szerinte csak veszekedtünk, nem keresett, hogy mindketten lenyugodjunk, de neki még annyi terve van, de gondoljuk át.
de mit, annyira derült égből mondott olyan súlyos dolgokat.
kiírattam magam a dokibával és megdumáltam a szüleimmel, hogy hazahazamegyek, itt vége mindennek, itt kérem napokig sírás lesz meg amik még ezzel járnak.

iszonyú fáradtnak éreztem magam, a beszélgetés csak húzódott és húzódott, egész nap, mert én valami furi sokkos állapotban leledzettem, és egy ponton aztán elaludtam, ami kicsit wtf.

másnap pedig úgy keltem, hogy rohadtul beteg vagyok.

annyira, hogy megkért, bújjak inkább vissza a takaró alá, és hát apelláta nélkül, szuperméltóságteljesen feküdtem az ágyában egész nap, mint egy darab fa és félálomban filmeket hallgattam, míg ő intézte a városban az intéznivalóit meg etetett meg ápolt felváltva.

most nem tudom, hogy amúgy is beteg lettem volna, vagy csak ez a hirtelen stressz nyomta le az immunrendszerem, de tiszta idiótának érzem magam.

mára sokkal jobb, de egyrészt elvágódott a gondolatmenet, másrészt elfáradtam abban, hogy fölkeltett ebédelni, így visszafeküdtem a csába.
ő az anyját kíséri dokihoz, én meg örülök, hogy már nem ráz a hideg, és nem izzadok, mint egy ló, és ma már nem fájt zuhanyozni, csak kicsit, és legalább újra tudom, hol vagyok meg mi a szitu és föl tudom majd újból venni a fonalat. bár nagy a kísértés, hogy ne tegyem...

a cuccaim ugyanott összekészítve.

hát jajj.