pozitívan

amúgy egyfajta mindfullnesst gyakorlok, szerintem nem teljesen szabályosan, de legalább ösztönből...
egyfelől szemlélődöm, másfelől nyitott vagyok a környezetemre... látványra, illatokra, érzetekre, történésekre... inkább figyelem és befogadom, mint célirányosan, cselekvősen alakítom. szerintem a nénik is ezért találtak meg sorra - megérezték, hogy nincs fal.

úgy figyelek befele, hogy közben kifele is.

az érzelmi katyvaszt meg próbálom elfogadni. hagyni, hogy jöjjön, történjen, átmenjen rajtam. jó, nyilván beleragadni nem szeretnék, a pánikot se engedem eluralkodni, de azért tudomásul veszem és megélem. ha nem akar múlni, jönnek a mantrák, kényszerítem a figyelmem, hogy másra irányuljon, akár kifele, akár a jövőre, akár a pozitív oldalakra. ha nagyon vágyakozom, erővel emlékeztetem magam, miért nem, stb...
meg próbálok úgy fogalmazni: én most ezt érzem, én most azt gondolom, ... ez egy olyan gyakorlat, ami picit függetlenít az adott érzéstől és gondolattól, épp csak annyira, hogy ne uralkodjon el teljesen, ne szűkítse be tartósan a tudatot. egy pici ék, de mennyit számít...

klassz ez a technika, kábé a különbséget jelenti a teljes, ágybamumifikálós őrület és a 'megküzdök vele' érzés közt.


kicsit megengedő is vagyok: oké, most ez van, diribdarabokban, random sírva, használhatatlanul... de majd nem így lesz. el fog múlni.

a türelem sose tartozott az erényeim közé, utálok szenvedni is, miafaszértkell, múljonelmost, holegykapcsoló, de ki szeret, basszus...

el fog múlni. nem rögtön, de el.