ötödik nap

ez itt már az. nélküle. az energiáim egy részét elviszi a puszta túlélés, mert össze vagyok zàrva magammal és a reményeim, szépséges-nyál érzéseim bűzölgő tetemeivel. (undi.)

(meg mindenfélék előjjönnek ugye: félelmek, bizonytalanságok, harag... mamikának pityeregve fogalmazgatott 'levelek'... váratlan zokogás, ha anyàm 5 perc után csak úgy leráz a telefonban... sokminden, amik itt nem kapnak szót, de vannak.)

az energiák másik nagy részét beletolom az építkezős folyamatokba. tervezésekbe kicsimmel - aki én vagyok, leszek. lelkileg éppúgy, mint egészen gyakorlatiasan is.

meg persze vagyok másokkal is és így kifele is igyekszem nagyon figyelni.

már korábban elkezdtem szálakra bontani ezt az időszakot. különszedni a szerelem kínzó agyi folyamatait az egyebektől. próbálom beazonosítani a szükségleteimet, amiket majd most egyedül kell kielégítenem, hogy kitalálhassam, melyiket hogy.
ettől sokkal könnyebb ám, basszus. felgöngyölíteni a hiányokat, és megnyugtatni magam, hogy mire mi lesz gyógyír. hogy lesz. hogy ez nem a világvége...
már attól jobb, ha számbaveszem a lehetőségeket.

közben meg folyik egy tisztázó jellegű üzengetés a pasival, ha valamit nem értek, kapok választ. mert az is fontos: sokat hozzátesz a megnyugváshoz.
de ő már nincs. se jóreggelt, se szépálmokat üzi, se nem vonjuk be egymást az életünkbe, nincsen ki mit csinált, nincsen az a fajta beszélgetés. érzelmi kirohanásaim vannak, kilométer hosszan, felület, ahol kitombolom magam. majd elmúlik. még csak nem is ríltájm, én, mikor eszembe jut, ő, mikor érkezése és kedve van.
(ez nem szívesség, ez a kettőnk dolga. ő sose akart végleg kiírni az életéből.)

ez az egyetlen platform, amin kommunikálunk. a hangját nem hallhatom, őt nem láthatom, érinthetem, szagolhatom, meg lett esketve, hogy bármivel is hívnám, nem veszi fel, nincs elgyöngülés...
ez eddig tökre tartható, a betűk nem szaladnak le ösztönszintre hogy kifordítsanak a bundámból, úgy tűnik.
nélküle vagyok, de ott a biztonságérzet, hogy ha elakadnék, ha nagyon félnék, még lehet hozzá fordulni. ez nagyon sokat segít.

bőven elég megbírkózni azzal, hogy nem része már a napjaimnak.

arra persze tudatosan figyelek, hogy a lelkizés közelségérzetet okoz, és akkor ezt gondolati szinten mindig ellensúlyozni kell.
érzek valami mély szeretetet, de azt nem, hogy ez ártana az elengedésnek, nagyon fura...

próbálok abszolút pozitívan hozzààllni, egy izgalmas fejlődési lehetőségként tekinteni rá, összerendezni a dolgaim. más pokemonokat keres, én magamat.
még azt is megkaptam tegnap, hogy olyan a kisugárzásom, mintha jól lennék. és igen, csomószor érzem már, hogy minden a helyén van és a dolgok a rendjük szerint haladnak... biztos ezért volt.

itten tartunk. ez van. lesz még csomó más is... alakulunk folyvást.