'lelkileg továbbra is minden oké'

szóval az. mármint szerintem minden mostani érzésem és érzelmi reakcióm a normál kategóriába tartozik.

ha egyedül vagyok, egy idő után rossz, mert az ember társas lény. ha magányt érzek, felkeresek valakit, akivel szeretek lenni, beszélni, más is így csinálja és nem kihasználásból. ha elhagynak, szomorú vagyok, gyászolom a számomra fontos kapcsolatot és a reményeket, terveket, mint mindenki.

a múlt hét, az nem ilyen volt. az nem volt oké. ez az.

sokszor vagyok úgy, hogy tudnom kell, helyénvaló-e, amit érzek, szokott-e másokkal is úgy lenni. megnyugtat, ha igen.

ez valami kifejezett terápiás cél, amit anno internalizáltam: hogy a jelenre, a valóságra reagáljak és vegyem észre, amikor nem. le a vadhajtásokkal! le a romboló, inadekvát viselkedéssel!
értitek-e.

könnyebb az élet úgy, ha nem 29 év minden hasonló sérelme fáj egyben, hanem csak az aktuális. és könnyebb megoldani a helyzetet, ha nem viszem bele az összes mással, máskor átélt hasonlót is teljes intenzitással.
(meg ha nem egy pici gyermek halálfélelmével reagálok olyan helyzetekre, amik felnőttként már nem veszélyeztetik az életemet.)

és a temetés előtt, mikor szinte fuldokoltam az érzéseimben, és mindenki nehezményezte körülöttem, attól lett igazán jobb szerintem, hogy megnyugtattatok, hogy ez egy érthető reakció. könnyebb úgy elfogadni és végigcsinálni, ha tudom, hogy ez a dolog természetes velejárója, mint ha azt a visszajelzést kapom, hogy csak hiszti, csak egy hiba, csak elrontok valamit és nincs jogom hozzá. mindig könnyebb, ha legitim.

talán azért is különösen fontos nekem, hogy vitás, számomra új helyzetekben valamihez viszonyítsak, valaki legitimizálja, mert életem nagyon nagy részében a környezetem nem vette komolyan az érzéseimet, megtorlás járt teljesen normális, jogos reakciókért, büntetés azért, ha kiálltam magamért, ha olyan igényeim voltak, amik másnak valamiért nem tetszettek. arra tanítottak, hogy az én igényeim, vágyaim, érzelmeim nem jogosak, nem fontosak, azokat nem kell figyelembe venniük (merthogy rengetegszer nem tették), tulajdonképp volt egy igen erős elutasítás azzal az emberrel szemben, aki énmagam magamtól voltam.
így sokszor a mai napig szégyellem magam, elbizonytalanodom, vajon bennem van-e a hiba, hogy. sokszor hibáztatnak még ma is olyan dolgokért, amik pedig jogosak és akarnak keresztülvinni rajtam olyat, ami pedig nem az. (mindezt persze nem direkt, de teszik.)

ez ilyen egyensúlyozás kicsit, néha elvileg tényleg inadekvát a reakcióm - bár egyes megközelítések arra is azt mondják, hogy érthető, a korábbi tapasztalatokon alapulva jogos - csak nem visz előre. és amúgy is a női agy különösen szeret nem csak adott sérelemre, hanem adott+minden korábbi hasonló sérelemre reagálni...

de mai napig sokszor elbizonytalanodom, szabad-e nekem adott dolgot érezni, kimutatni, annak megfelelően viselkedni. (az a csúnya múlt, igen.) és könnyebb úgy, ha lecsekkolom és arra jutok, hogy igen.


ez amúgy egy rövid kis szösszenetnek indult, hogy rávilágítsak: nem ellentmondás a jólvagyok meg a belekellhalni, és nem következetlenség, és nem viharos tudatátkapcsolás valami bipolár ingadozás keretében. aztán ez a filozofálgatós vallomás lett belőle. de hát ez van, a családom se tud kibújni a bőréből, akármennyit változnak. azért csak nem fogadnak el olyannak, amilyen vagyok, még ma sem, ez rendre kiderül, és a határaimat is sokat kell védeni velük szemben amúgy, ha nem is annyit, mint régen. mindig meg vannak sértve, ha megteszem, de muszáj.