grrrrrrrrrrrrrrrrrr

szóval hogy ez most gecinehéz.
az ember hirtelen elkezd rohadt türelmetlen lenni: oké, bennem is megszületett az elfogadás, a döntés, hogy lezárjam, elengedjem, az ezzel való azonosulás, de és akkor most már legyen megint jó, kapjam vissza az életem. múljon el ez az értelmetlen vágyakozás és hiányérzet, most.

de és hogy ez nem így működik.

és ez a legbosszantóbb az egészben, valahol jobban elkeserít, mint hogy nem jött össze, pedig.

hogy nekem most így kell élnem...
az mondjuk jó, hogy nincs mit visszakapnom. mert előtte se volt semmi, ami most ne lenne, sőt, most sokkal többmindenem van.

igazából egyre kifejezettebb hálát érzek már. nem neki vagyok hálás, hanem érte, a helyzetért, minden pluszért, amit adott ez a vele töltött egy év.

furi arra gondolni, hogy pont így volt és így lesz jó, miközben üvölt bennem a sok félelem, fájdalom és kétségbeesés és bármit megadnék, hogy visszakapjam, vagy hogy ne kelljen ezt végigcsinálnom.

rohadt, tetves, kikúrt szenvedés. mert ez az. ez borzasztó. ez kínzás. ezek az érzések, ez a sok félelem, harag, figyelmet elvonó kínlódás, vágyakozás, sóvargás, kattogás, gyomorgörcs, kapálózás, sírás... hogy random nem kapok levegőt... random nem eszem, nem alszom... random elviselhetetlenné tudok válni még a magam számára is...

hát ki a f...om akar így élni még ki tudja meddig? hogy lehet erre azt mondani, hogy így jó?!

és, látjátok, mégis. tiszta tudathasadás...