az a pont, ahol az ember kicsit megint felfüggeszti a mosolygást. belső harcok Nr. mittudomén.
egy (amúgy sok) rossz éjszaka, zavaros rémálmodás és össze-vissza felriadás, levegőtlen forróságban buggyantott aggyal letolt, étvagytalan 12 óra és másfél fröccs utàn itt az idő beismerni, hogy nem erre számítottam.
volt az álomvilág, hogy zene-rajz-írás-nyelvek-tanulás terén hűde tehetséges vagyok, egyedi és különleges hópihe, úgyhogy majd lesz diploma, karrier, szerelem, házasság, gyerekek, ház, kocsi és sín az életem alatt - halálról, betegségről, csalódásokról, csóróságról, kiszolgáltatottságról, hibákról, tévedédekről, gyengeségről, bizonytalansàgról, hpv-ről, sokszor hiábavaló küszködésről egy szó sem esett.
értem én, hogy maradjon gyerek minél tovább meg óvjuk meg a valóságtól,
de igazán nem voltam felkészülve rá, hogy csak ennyi. hogy felnőttnek lenni annyi, mint akkor is kényszeríteni magunkat a boldogságra, ha belül épp belehalunk,
és sose feladni, mindig a jó oldalát nézni, menni előre, elfogadni és a magunk érdekében minél többet mosolyogni, miközben rettegünk, utáljuk, hagyni akarunk a fenébe mindent. szóval tényleg már csak akkor megállni bőgni, ha nincs tovább, hogy a végén rájöjjünk, nincs ilyen opció, csak a tovább van, és úgy van ott mindenki, hogy csakis mi vagyunk.
nem hinni, mégis játszani, hogy de, míg újra hitelessé nem válik.
látszólag tudomást se venni a félelemről, miközben szinte mindig látjuk ott belül.
próbálni elkapni a ritmust, eltalálni, kinek mikor mit mutathatunk meg.
bízni rendületlenül, miközben semmi se biztos. semmi se úgy van. néha mi magunk is csak egy ordas nagy hazugság vagyunk.
hát, valaki igazán szólhatott volna, hogy ez lesz, qrva nehéz lesz, mégis így lesz jól.
vagy mittudomén - erre hogy készülsz fel? sehogy? vagy?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése