szóval csak gondolkodom rajta, magamon, szinte folyton gondolkodom és megyek.
ott van, de mégsincs, látom, amit eddig nem akartam, nézem, szomorkodom.
nincs ennél kijózanítóbb.
nem marad tér az ábrándoknak, csak a 'tényleg így akartam volna élni?', a 'mi mindent szerettem benne', a 'mi minden volt rossz nekem', szóval a konstans feldolgozás maradt. megérteni, mikor mi volt.
elfogadom, hogy a kis egómnak fáj. sajnálom is magam, én annyira azt hittem, tudok nyújtani valami jelentőset, aztán mégsem... súlya van, hogy mikor meglátott, már nem kellettem. egyszer, remélem, megkapom az építő kritikát is, mert magamnak hiába mondom, hogy elég jó vagyok, nem teljesen hiteles.
nem állítom, hogy agyon fog nyomni ez a tudat, inkább egy tüske, meg vágy, hogy visszajelezzen és fejlődhessek. ha a kimenetel szempontjából nem is számítottak, de voltak ott hibák, könnyebb lenne visszahallani, aztán eldönteni, olyanok-e, amin változtatni akarok, vagy olyanok, amiknek az elfogadását elvárom másoktól, értsétek jól.
nehéz most hinni benne, hogy lesz még ilyen egyértelmű találkozás, hogy nemsoká belefuthatok egy hasonlóan 'kell' emberbe. nehéz bízni benne, hogy ezúttal ügyesebb leszek, és olyanba futok, aki kész van rá. félek, hogy megint tudom majd a 'miért nem lesz jó't, ahogy itt is megláttam az első randin, aztán ugyanúgy belesodródom. fogalmam sincs, mikor érdemes belemászni mégis, mi még a jogos kockáztatás. (ezt például akkor is megérte, ha nem lett belőle, csak szívfájdalom.)
rossz egyedül folytatni. félek, hogy sokáig marad így. félek, hogy nem, mert az érdeklődő 2, vagy 3 jelentkezőből egynél bennem is megmozdult valami. csak foglalt voltam, nem vak. az az egy veszélyes, mert tudom, hogy hosszú távon miért nem lesz jó.
félek.
erőltetem a bizakodást, a jó lesz egyedül hozzáállást. de tényleg, tényleg félek, folyamatosan.
el is vagyok veszve, meg nem is, kicsit olyan holtsáv, olyan pokol tornáca. lesz jobb, most is jó, mindig jó, ha ott vagyok magamnak, nem tragédia, csak élet, mégis nyüsszögök, kapálózok,
mégis azt érzem, fáj, pedig nem is, vagy hogy értitek. a sok új tapasztalás temeti a régi biztonságot.
Nem orzom a bolcsek kovet, de nyilvan tul vagyok par szakitason. A soraidbol egyertelmuen kiderul, hogy semmi mas nem hianyzik beloled, csak az onbizalom. Ertheto, hogy a csaladi hatter nagyban gatolja annak kialakulasat (nalad apukad beszolasa egyertelmu jele ennek), de dolgozz rajta. Keress dolgokat, amiben jo vagy, csinalj magadnak hobbit, es legyel ezekre buszke, meselj roluk masoknak. Aprosagok is nagy elismerest valthatnak ki emberekbol. Ha kialakul az egeszseges onbizalmad, nem fogod ugy erezni egy kapcsolatban, hogy keves vagy, vagy meg kell felelned. Mikor velem szakitott a masodik exem, egyreszt vad partiba kezdtem (ami tudom, altalaban tereles, de nekem kellett), majd mikor az lecsengett, megfogalmaztam magamban, hogy mit varok a masiktol (akkor es a mai napig is ugy szol: legalabb annyija legyen, mint nekem - es ebbe beleertheto vagxon, tudas, humor, szabadido, akarmi). Na hat nekem ez segitett anno. Ha most ujra egyedul lennek, megint csak az onbizalmamra tudnek tamaszkodni. Leszel jobban, addig meg hidd es tudd, hogy ertekes, ertelmes valaki vagy, es ne hagyd, hogy barki azt ereztesse veled, ez nem igy van, vagy kevesebbel kene beerned.
VálaszTörlés:) semmi más nem hiányzik, csak az önbizalom? jesszus, de fura ilyet olvasni...
Törlésjesszus de jó, hogy ez jön le, el se hinnéd, hallod..