2016. január 3., vasárnap

a cukormáz alatt

természetesen valami továbbra is ágál bennem az önálló, felnőtt és felelősségteljes élet ellen. de nagyon.

az úgy van, hogy ma aludtam délig. jó, hát volt egy durva hajnali körutazás, mert pasi dolgozik, szóval hajnali 6-ra(!!!) már túl voltam egy gyorsbaöltözzünkfel-induljunkel-qrvahidegvan-szívjunkelegycigit-busz-fagyottpuszi-metró-másikmetró-holatroli-qrvahidegvan-atrolinisqrvahidegvan-itthonisqrvahidegvan-nekemkellbemelegítenemazágyam körön. 

a pasin és anyámon kívül senkivel nem kommunikáltam, és beszippantott az internet. nem volt kedvem semmihez. illetve hazudok, mert semmitteni volt kedvem, csak a közérzetemnek nem tett jót.

itt ültem a szétdobált, utazásból csak lepakolt cuccaim közepén, fázva (a szobámban nincs fűtés, ha a meleg csövet leszámítjuk), és 
nem
csináltam
semmit.

se edzeni menni, se hajat mosni, se pakolászni, mint ahogy eredetileg terveztem, de még az új telefonomat rendesen üzembe helyezni se voltam hajlandó. egy idő után a kajás tálcám is itt ült velem, de ennyi.

és este van. egy fürdőszobás kör után valószínűleg újra aludni fogok.


mondanám, hogy kiábrándító, ha nem tudnám, hogy a családozás minden fejlődés ellenére is totál megborít, ahogy mindig. a genya lakótársam puszta jelenléte is, mert magamra kell csuknom a szobaajtót. másfél hét máshol levés után sehogy se találom a helyem itthon.
kelleni fog pár nap egyedül, amit tényleg magamban töltök, és akkor fog újra beindulni az élet.

most persze két nap kőkemény meló jön, mert mindenki nyűgös lesz a szünet után, beleértve engem is, max hazaesek aludni. szóval majd szerdán tovább akklimatizálódok, és csütörtökön kerül sor az első értelmes, tevékeny napra.

értelmes. tevékeny. mért nem lehet minden napom ilyen? ha ma este meghalnék, vajon nem érezném-e kihasználatlannak az időm?

persze hogy de.
csak az én életem így működik.
elveszett napok. mert újra meg újra elveszítem a fonalat.

na majd idén. tovább dolgozom ezen a kérdésen, és akkor.
egy darabig kevesebbet utazom haza. persze a pasihoz sokat (remélem), de igyekszem folyamatosnak érezni a napokat mégis. néha sikerül.

na jó, bakker, most már tényleg kikapcsolom a gépem, és megcsinálom a feltétlen muszájokat.
holnap pedig remélhetőleg hajlandó leszek előre gondolkodni, tervezni is, lesz kieső időm, amiben leírom, és akkor később csak csinálni kell a beütemezett pontokat. 
a múltkori olyan szépen bevált... (még sütit is sütöttem, pedig az benne se volt.) 
nem akarok túl sokszor futni magam után, azt se, hogy váratlanul érjenek a helyzetek, felkészületlenül akár egy nyavalyás vasárnapi zárvatartás vagy egy szülinap, vagy azon kapni magam, hogy szalad a lakás és minden cuccom koszos. nem akarom, hogy messzinek tűnő dolgokról későn essen le, hogy addig már nem lesz időm foglalkozni velük.
ez lehetne mondjuk egy újévi fogadalom is, ha hinnék az ilyesmiben. de inkább abban hiszek, hogy kitartóan kell próbálkozni, és előbb-utóbb majd nem is értem, mi volt ebben a probléma.


lábjegyzet: ugyanitt természetesen frusztrált vagyok minden kimaradt orgazmustól. mert amúgy nekem ezzel komoly gondjaim vannak. és most megint épp azzal kísérletezek, hogy ha nem használom a saját kezem, se szex közben, se amúgy, akkor hátha a testem megtanulja az orgazmust végre a szexhez, azon belül is a másik emberhez kötni. egyszer már nem jött be, mivel sokkal előbb leszek elviselhetetlenül frusztrált, mint hogy tanulna belőle bármit. de mégis hogy változna ez a dolog, ha nem próbálkoznék?
szóval nagy kísérletezés folyik, megint, ami ad némi pluszt az amúgy is bizonytalan hangulatomhoz. (anyámék után mindig, a legjobb szándék ellenére is egy rakás kakinak érzem magam, és visszatér a szégyenkezés meg a depi.)
izgalmas, nem mondom, új érzések, új behatások... de azért az orgazmus az mégis csak orgazmus. 
rémes, hogy még ez se megy csak úgy, és ezen is képes vagyok kiakadni, hogy miért nem.

a másik, meg nem fogadott újévi fogadalmam, hogy megbarátkozom ezzel a hiányosságommal, és soha többé nem rágom magam miatta.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése