szomorúsággal a szememben búcsúztam a pasimtól a sulija kapujában. az ember igyekszik leplezni a csalódottságot, de azért ott van az. persze nem tudom, észrevette-e, észre akarta-e venni...
két éjszaka és egy délután jutott belőle a héten. jó volt, csodás volt, feltöltődés volt - tán pont ezért kevés.
azt hittem, simán bírom vele a zsúfolt időszakot, megfogadtam, hogy elég teret hagyok neki, aztán tessék, be kell vallanom, legalább magamnak, hogy nem is olyan könnyű...
már most hiányzik, és valami ijedt bánatot érzek - ennyi is elég belőlem?
tudom, hogy sok van rajta, igen, de basszus. ha a ma estét kihagyjuk, max egy vasárnapi együttalvás fér bele, utána a következő hétvégéig semmi. erre neki épp nem elég 2 gyerekezés a héten a tanulás mellé...
számítottam a ma délutánra. számítottam az estére is.
rosszul esik, hogy nem kaphatok belőle többet.
nehéz megszoknom a távolságot.
bevallom, nem is akarom megszokni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése