kedd este cukilakótárs lázasan (úgy értve, lázas betegen) megcsinálta a kádat meg a csapot, aztán hazautazott. (én továbbra is csak vonszoltam magam.)
szerdán kitakarítottam a maradék lakást, ágyat húztam, kipakoltam és átnéztem és újrahajtogattam minden ruhámat, téli-nyári kupacot cseréltem, a szekrényeket kitörölgettem, egy csomó ruhát kidobtam (megint. kicsit szomorú vagyok és kicsit gyűlölöm az albis mosógépünket is, megint.). mostam kettőt, meg kézzel rengeteget, elrakosgattam még csomóbb cuccot ( - és még így is maradt, várakozó álláspontra helyezkedve, táskákba meg dobozokba hányva, jövő heti melónak).
nagygenerált csináltam, már ami a külsőmet illeti, aztán megetettem a pasim és felavattuk az ágyam és hazament aludni (mert tényleg, tényleg rövid ez az ágy, csessze meg.).
hajnalban azt álmodtam, hogy megjött és nagyon fáj. felébredtem, és rájöttem, hogy tényleg megjött, és tényleg nagyon fáj.
kicsit örültem, hogy nem korábban, és nem is később, a munkábavisszatérős napomon. (ma kiderült, hogy korai volt az öröm...)
a csütörtököt ezen a vonalon végighaldokoltam. volna, ha nem kellett volna elmászni a háziorvoshoz a papírjaimért, meg akkor már a pasimmal is egy röpke tali. persze a röpke tali alatt már végig picsaszarul voltam, pedig még vacsizni is elvitt.
hazafele azon agonizáltam, hogy mért kellett az egész előző napot végigpörögnöm, megállás nélkül, estig... tudhattam volna, hogy kell majd az enerdzsi...
le is feküdtem jó korán.
és jól nem is tudtam elaludni. majd valami félálomszerű delíriumban (én komolyan nem tudom, hogy mondjam, egész durva módosult tudatállapotot produkáltam...) újraéltem fincsibbnél fincsibb kórházas jeleneteket. órákon át. köztük fel-felriadva, hogy jól kiakadhassak.
volt egy, amiben a pasim olyat mondott, ami nekem rosszul esett, úgyhogy ezt felemlegetve elküldtem egy üziben a francba. válaszolt, azon még jobban kiakadtam, elküldtem azért is.
zokogtam hosszan és hangosan (teszem hozzá: véééégre...), mert lehetett, mert nem volt itthon senki, aztán beleájultam.
olyanokat álmodtam, hogy még az exemmel élek, hogy bemegyek reggel dolgozni és lelőnek és újra kórház, hogy kismacskák vannak rámbízva és akárhogy gondoskodom róluk, lassan mind kinyuvad és én tehetek róla... meg még hasonló faszságokat. ezek külön álmok voltak. tutira, mert mindegyikből verejtékben úszva ébredtem fel (eddig azt hittem, ez csak valami költői kép. de nem.).
reggel korán bementem dolgozni, írtam bocsánatkérő üzit a pasimnak, elgondolkodtam az életemen, úgy készültem, hogy veszek majd minden akadályt, végülis újra itt, hajnalok hajnalán, juhú, jó lesz.
nem lett. kb tíztől már oltárira fájt a hasam, a görcsölő méhem és a sebeim egymást gerjesztették, ki is sugárzott, hol a derekamba, hol a hátamba. és a poén kedvéért egyszer csak jött a váratlan pillanat, a nem várt felismerés, képembe a szikár valóság, a... értitek - nem lehetett már több fájdalomcsillapítót bevenni estig, pedig az addigi mennyiség nem használt eléggé.
jött a kétségbeesés is, meg a düh, felváltva. pityergés, amikor senki nem látta, válogatott anyázás, ha nem hallhatták.
órákon át tartó agonizálás, másra koncentrálás, bármire, de tényleg, egyre csendesebben, egyre elcsigázottabban (a fájdalom fárasztó, mondtam már?), egyre...
hát én nem is tudom, a végén csak elmásztam az első padig, fölhívtam a pasimat, és megkértem, hogy meséljen, mizu beszéljen hozzám, bármiről. mert nekem erőt kell gyűjteni, mert fogalmam sincsen, hogy a frászba leszek képes hazajutni. (rájöttem, hogy az emberi hangba remekül bele lehet kapaszkodni. de erről máskor.)
jó, hogy végül sikerült. volt padlón ücsörgős erőtgyűjtés. újabb kör fájdalomcsillapító. forróvízben ázás. pityergés, hogy mikor leszek már végre megint jól, unom már ezt, elegem van, legyek már jól. tápanyagbevitel. ágyban fekve blogolás. egészen magamhoz térés... (zombi-magamhoz.)
most félek elaludni, és azt mantrázom, hogy már minden jó lesz, a holnapot simán letolom.
muszáj volt jól kiírni mindezt, különben mittudomén.
a mai is bekerült a 'leghosszabb napjaim evör' szűkös, rettegett emlékű táborába.
a mai nap totális szívás volt.
a mai nap mostmár igazán lemondhatna.
függöny.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése